Nehéz bánáti fekete földben
porladoz finom asszonyi csontja:
talán fűzfa zöldül sírja tövében,
talán akácfa nőtt ki a szívéből
s az akácvirágokról tavaszi méhek
hordják a mézet a vlajkováci
szerb gyerekeknek. – Mindegy: életében
anya volt s holtjában az maradt…
Engem csókolt míg élt és most halottan
idegen gyereknek, csóktalan gyerekeknek
mézédes csókot ad…De mielőtt meghalt,
lelkem melegágyát puhán megvetette:
szerelem nől benne, emberség, mese-mag,
roskadó vállamat, lecsukló fejemet
nyárfelé dúsuló éltem viharában
meg-megsimogatja egy-egy régi szava,
régi mozdulata…
…Nyolcéves lehettem: fakadt a mese-mag
és lelkemben rajzott százszinü pillanat
s százszinü izgalom furcsa zavarában
hozzá menekültem s ugy sugtam titokban,
hogy a szomszéd házban lány van és titok van.
És magához vonta piruló arcomat,
tüzes arcom lángolt puha selyembluzán
s hogy finom melleit éreztem alatt,
tiszta gyermekszivem forró dobbanással
magyarázatot lelt életre, titokra…
Titokra, halálra, bölcs, nagy megadásra
lelkem melegágyát előkészitette.
Roskadó vállamat, lecsukló fejemet
nyárfelé dúsuló éltem viharában
meg-megsimogatja egy-egy régi szava,
régi mozdulata,
míg nehéz, bánáti fekete földben
porladoz finom asszonyi csontja…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése