Gustav Falke: Évek múltán

Künn a mezőkön már sötétül,
a telt hold fázva kél,
a hallgató erdő ölébül
borzongva fúj a szél.

Egykor oly boldogan szerettem
az éjet, a magányt,
fukar napokra a szivemben
őrzöm még kincs gyanánt.

Most álmodom a régi álmot,
a halk ábránd kikel,
a vén fán szél sóhaja száll ott,
mozdul a régi hely.

Mennék, ki a mezőkre készen,
a régi úton át,
és zárt szemekkel is megérzem
a holdfény mosolyát.

És szellői a hűvös éjnek
arcomba lengenek,
s a régi csillagmécsek égnek
csüggedt fejem felett.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/