József Attila: Arany

Lombozott a por még, ám elült a zaj,
elfult a homokban a sziklamoraj.
Köt a karcsú füst is, e szelíd virág
s gond érleli termőn a puszta fát.

Édes burgonyát föd darabos talaj -
Téged is födött így a gond meg a baj
s gondoltad, mit gondolt csendjében a táj -
a hős el van vetve, teremni muszáj.

S míg szél nyalta, tépte a rét bokrait,
lassan lépve hoztad komoly ökreid.
Verseidre raktál szép cseréptetőt
s homokot kötöttél, a futó időt.

Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
Hadar a szárazság, pusztít az egér
s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?