Édes tépdesni a százszorszép szirmán
rózsafüzérként szerelmes igéket,
édes volt egyszer megvallani nyilván
s magunk közt százszor, hogy szeretlek téged.
Bolygani édes hársfaágak enyhén,
virággal kézben és lesütött szemmel,
tépett virágok levelén üzenvén:
Szeretsz…és engem – őrült szerelemmel.
Ifju tüzünkben mikor összetűztünk,
s békülésünkhöz tanuk nem kellettek,
üzengetősdit a virággal űztünk…
Nem – szólt az egyik, s a másik: egy cseppet.
Ma elhagyottan, hívságos remények
nélkül, bérceken búsan kóboroltam,
s megláttam ott egy testvér százszorszépet,
épp olyan volt, mint azok a fasorban.
Letéptem…szálltak a kék égre írva
szavai, és lent eltűntek a tóban.
S tudod, mit mondott az utolsó szirma?
Hogy szeretsz, kedves, életednél jobban.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése