Az én ügyem olyan egyszerű, ügyvéd úr,
papírjaim nincsenek, meg a képesítésem is hiányzik, de az emberek dicsérnek,
megjegyzem, nálunk a városban még ketten folytatnak gyakorlatot, tehát
összehasonlítási alap van, mégis inkább hozzám járnak, órákig állnak sorban a
lépcsőn, doktor úr, borzasztóan fáj, annyira megdagadt, mozog s egyáltalán nem
tudok enni, no és mit csináljak velük, hát fogadtam őket, tán panaszkodott rám
valaki, soha, senki, remekül tudok fogat húzni, még arra se marad idejük, hogy
sivítsanak, nálam a tömés alatt sohase rohad semmi, előtte kellőképp kitisztítom
vagy megölöm a fogat, azaz eltávolítom az ideget, aztán betömöm, fém, porcelán,
kérem, mindenkinek tetszése szerint, no meg hány műfogsort tettem be már, ha az
ember mind összeszámlálná szerte az országban, sok százat, vagy tán még annál
is többet, hát persze adódhatnak komplikációk az ember pofájában, mert
megbocsásson a kifejezésért, odáig az én tapasztalataim már nem terjednek,
diagnózist azt én nem tudok mondani, de ilyen komplikált esetet én sohasem
vállaltam, elküldtem az SZTK-ba vagy a kórházba, csonkolásról meg hasonlóról
még csak nem is álmodtam, nem az én hatásköröm, sebész dolga, bizonyításképpen
sohasem voltam sarlatán, én nem tettem kárt senkiben, ámbár otthon, hogy úgy
mondjam, a kezem ügyében van az elmélet, mivel a lányomat a fogászatra írattam,
negyedéves, igen tehetséges elméleti oldalról, mindig megbeszélhettem vele a
dolgokat, micsoda memóriája van, engem sem könnyű megfogni az elméletben, az a
sok évi gyakorlat megteszi a magáét, leolvasni a röntgent, elkapni a genny
fészkét, nem mondom, még az ágasbogas, girbegörbe gyökerű foggal is
elboldogulok, jó iskola volt nekem a gyakorlat, a szerencse rám mosolygott, úgy
is mondhatnám, a háború alatt kezdődött a dolog, amikor a faluban egy ilyen
professzor bujkált Varsóból, voltaképpen nem is professzor, de aranykeze volt
hozzá, mindenféle komplikációt az ember pofájában, már elnézést a szóért,
egyből megoldott, felhasította az ínyét, eltávolította a gennyt, kivéste a
fogát és így tovább, szóval nem volt előtte titok, műszer nem volt sok kéznél,
de mindegyiket remekül forgatta, így aztán kezdtem neki segíteni, fiatal
voltam, az újra kíváncsi, először csak – hozd ide, add ide, később aztán
annyira belejöttem, mindig csak a fogakra gondoltam, éjszakánként fogakról
álmodtam, öreg emberek azt mondják, hogy ez szerencsétlenséget jelent, ha
valaki foggal álmodik, lám, nekem szerencsét hozott, és amint megláttam
valakit, hát rögtön a fogazatát kezdtem nézegetni, mint valami lónak, és azt
kutattam, hogy hol kezd neki romlani vagy hiányzik. Nekem még ma is saját fogam
van, csak a felső bal kettes hibádzik, meg az egyik hátsó, az én fogaim még nem
láttak fúrógépet, nálunk ez öröklődik, megboldogult apámnak voltak csak igazán
szép széles sárga lapátfogai és milyen egészséges mind, a mogyorót azt úgy
harapta, akár a csokoládét, az egész háborút az aranykezű professzor mellett
tanoncoskodtam végig, a mesterség sok titkát tanultam meg tőle, hej, de
mennyire megtanultam, mikor aztán egyszer a professzor megbetegedett, és egy
gazda távoli vidékről eljött hozzá, iszonyúan nyögött szegény, háromtól kéne
megszabadítani, a professzor meg csak rám néz, én meg vissza, a gazda meg egyre
hangosabban nyöszörög, ez volt az első foghúzásom, simán ment minden, úgy
mozgott a fog az ínyben, akár a vajban, igaz, hogy beleizzadtam, mint egy ló,
még most is emlékszem a jobb felső kettes, a jobb felső hármas meg az alsó
utolsó zápfog, falun borzasztóan elhanyagolják az emberek a fogukat, a
parasztok bírják ám a fájdalmat nagyon, és az utolsó pillanatig várnak, a
háború aztán befejeződött, ügyvéd úr, én meg maradtam a fogászat mellett,
lámpát, fúrógépet, műszereket, vadonatúj komplett felszerelést vásároltam a
zabrálóktól, nyugati áru, istentől kapott ajándék, a professzor is azt mondta,
olyan szépen fejezte ki magát, az igazi mesterségem pedig, de ez mellékes, ha
az ügyvéd úr mindenáron tudni akarja, hát elektroműszerész lennék, csakhogy
egyáltalán nem folytatom a hivatást, még ha otthon kiég a vezeték, akkor is a
feleségem javítja meg, de fő a precízió, ott is, meg itt is, meg aztán a
tehetség, az a bizonyos szikra az ember ujjaiban, mint az elektromosság, nincs
igazam, a háború után jöttek el aztán a legjobb évek, beállt a béke, és az
emberek reparálni kezdték magukat, mert ugyan mit is jelentett a háborúban a
fog, mikor az életre ment a játék, hát ezt a bungalót is azokban az években
építettem, most vezetem be a központi fűtést, a család kívánsága, én a magam
részéről a kályhát jobb kedvelem, a levegő is jobb, nálam mindig nagy volt a
forgalom az üzletben, az embereknek enyhülést hoztam, néha igazán nem sok kell
hozzá, ügyvéd úr, az ember egy kicsit fúr rajta, kinyitja, és máris megszűnik a
fájdalom, a fogfájást a nők jobban bírják, a férfiak valahogy olyan gyenge
természetűek ezen a téren, mindig lelkiismeretesen jártam el, nemegyszer ingyen
csináltam, vegyük ezt a buta Franiót vagy az öreg Klepickit, ingyen húztam ki a
fogukat, már csak nem kérek pénzt a szegényektől, hát így forgott minden
változó szerencsével, négyszer voltam büntetve szakképesítés nélküli
hivatásgyakorlásért, ezt visszaeső bűncselekménynek nevezik, mondja ön, ügyvéd
úr, meglehet, de mit számított akkor nekem, fiatal voltam és egészséges, így
hát nem adtam meg magam a sors változó szeszélyeinek, amint leültem a
büntetésemet, újra folytattam a mesterségemet, mikor meg a legutóbb benn
voltam, még arra is engedélyt kaptam, hogy fogászati zsebkönyveket olvassak, ez
alatt az idő alatt próbáltam elméleti téren is egy kicsit fejlődni, különböző
latin kifejezést tanultam meg, az egész város tudta rólam, hogy nem hagyom abba
a mesterségem, és ezért senki sem mutatott ujjal rám, és a hatóságok, ezt meg
kell adni, sohase gyötörtek agyon, ha nem volt feltétlen szükséges, csak ha a
vajdaságból váratlanul kiszállt a kontroll. A legnagyobb szerencsétlenség akkor
szakadt rám, azért mentem így tönkre, az állandó idegfeszültség, mintha az én
számomra még mindig tartana a háború, keserves az én kenyerem, de a legtöbb
erőt az emberek jóindulata és hálája adja nekem, szükségük van rám, faluról
mindig tojást, vajat vagy kolbászt hoznak, hány beesett arcú gyászvitézt
reparáltam meg egész szépen, üres pofájukba, már megbocsásson, állkapcsot
helyeztem, egyébként mint jogosítvány nélkül dolgozó fogorvos, nekik sokkal
olcsóbban számítottam, még ma is, ha csak beteszem a lábam a főtéren lévő
Központi vendéglőbe, azelőtt a Hipolit Wierzsbickié volt, egyszerűen el sem
bírom fogadni azt a rengeteg meghívást, mindenáron egy pohár italt akar fizetni
mindegyik, és ha iszunk, hát egyre azt emlegetik, hogyan tömtem be a lukakat és
tettem fémet az üres helyre, maga a városi rendőrség parancsnoka is hozzám
járt, csak arra kért, hogy ne kürtöljem szét, két koronát is csináltam neki,
pénzt egyáltalán nem is akartam érte, ragaszkodott hozzá, nagyon elhanyagolta a
fogazatát, egyszerűen félt a fúrótól, a fájdalomra igen érzékeny, ráadásul
valamikor cudar fogorvosra akadt, és ez a trauma megmaradt nála, különben minek
sorolnám fel a pácienseimet mind, hogy hányan ültek az én fogorvosi székemben,
de az utóbbi időben minden megváltozott, fekete felhő telepedett az én
életemre, egyik razzia a másik után, hajtóvadászatot indítottak ellenem, mint
valami vadra, már aludni se bírtam, lázálom meg lidércek kezdtek üldözni, éjjel
fölugrottam az ágyamból, és rohantam bezárni az ajtót, az én tragédiám ott
kezdődött, hogy a járásbíróság elnöke a múlt évben megnősült és egy fogorvosnőt
vett el Varsóból, meglehetős csinos is, olyan jó kiállású, barna nő, de amint
megérkezett, rögtön iszonyú sejtelmeim támadtak, no és be is igazolódtak,
borzasztó pechem volt, a plébániatemplom mellett fogorvosi rendelőt nyitott, a
legjobb pont az egész városban, de mire ment vele, épp ez az én tragédiám, nála
minden üres volt, kevés beteg járt rendelőjébe, nálam meg, mint máskor, piaci
napokon még a lépcsőn is sorban álltak az emberek, egyszerűen nem győztem, nem
volt hozzá sem erőm, se időm, s közben állandóan éreztem, hogy ő ott ül a
rendelőjében a plébániatemplom mellett, és sehol egy beteg, ezt emberi módon
akartam elintézni vele, és elküldtem hozzá a pácienseimet, nem voltam én soha
mohó a pénzre, de mit értem vele, csak az irigység és a becsvágy vezette, ha
meg találkoztunk az utcán, hát elfordította a fejét, annyi gyűlölet volt abban
a szép arcában, én mondom magának, ügyvéd úr, ezek az emberi élet sötét
oldalai, minden követ megmozgatott, úgy éltem, mint akit aláaknáztak, többször
razziát tartott nálam a rendőrség, a rendőrparancsok utána nem mert a szemembe
nézni, de én nem haragudtam rá, hisz csak a hivatali kötelességét teljesítette,
különben az elején nem tudtak megfogni, mivel egy állandó páciensem sógora
előre értesített a dologról, ugyanis altiszt a bíróságnál, és kihallgatta, hogy
mit beszélt a fogorvosnő a férjével, hogy az milyen papucs, csak bólogatott
mindenre, de én megértem, fiatal házas, alig egy éve esküdtek, hát mit tehet,
bólogat mindenre, no de én másról akarta beszélni, hogy mindent nem számíthat
ki előre az ember, egyszerűen lehetetlen, azért aztán éjjel nem tudtam aludni,
míg aztán egyszer a rendőrség a nő gyűlöletétől felhergelve körülvette házamat.
Éppen Antoni Wilczek volt nálam vizitben, négy fogát húztam ki, minden évben
eljön hozzám, borzasztó gyorsan romlanak a fogai, a kezelés előtt fél liter
vodkát ittunk meg ketten a kovászos uborkához, hogy Wilczek idegei
eltompuljanak, éppen folyt a húzás, gyorsan és kevés fájdalommal, hát egyszer
csak beront a rendőrség, és rajtakaptak szakképesítés nélküli
hivatásgyakorláson, ez az ötödik eset, erről van szó, ügyvéd úr, mit csináljak,
hogy ne kelljen ötödször túl sokat ülnöm, egy személyhez képest, nyugodt
öregséget szeretnék, a lányom már a negyedik évben van, nemsokára megkapja a
papírokat, akkor fújhatják, már előre látom az elnök feleségének arcát, ilyen
szép nő, egyenesen édes, és mennyi méreg van benne, akkor aztán már senki sem
köthet belénk, nem tudom kivárni, ügyvéd úr, mert én annyira szeretem ezt a
munkát, már magam se tudom, mi ez, megrögzött szenvedély, vagy mi, beállít egy
ilyen páciens dagadt pofával, már elnézést a szóért, a fogorvosi rendelőbe, a
szeme könnyes és nyög, az ember megpiszkálja a fogát, persze hozzáértéssel, és
mintha elfújták volna, más ember kel ki a fogorvosi székből, milyen
megelégedés, és az igazat megvallva, az ügyvéd úr fogai sincsenek valami jó
állapotban, szabad szemmel is látni, hogy itt ni, romlik, amott meg a koronát
kéne kicserélni, már megbocsásson a merészségemért, de csak jóindulatból
mondom, nehéz ügy, azt mondja, ügyvéd úr, hát ha le kell ülnöm, üsse kő, majd
csak leülöm valahogy, ez egyszer még kibírom, mit lehet tenni, de úgyis
folytatni fogom a mesterségem…
/Ford.: Gimes Romána/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése