Nikolaus Lenau: Tavasz

Csordultig tölti szívemet
s a völgyet az arany meleg.
Hogy zengnek a lépteid, Isten!
Az erdő sóhajt mély gyönyörben:
virágtól részegen szakad
alá a megduzzadt patak,
a bimbók kéje szinte pattog,
madarak víg nászdala csattog,
fent aranyszárnyu fellegek:
szerelmi diadalmenet!
Mindenütt szeretnék heverni,
minden madárral énekelni,
menni szeretnék és maradni,
lenyűgözötten is rohanni.
Mint édesbús vágy, perzsel az
izzó és ujjongó tavasz,
érzem ellentmondásait:
megnyugtat és nyugtalanít,
oly otthonos és békevágyó,
s oly idegen és messzejáró!
A fény ezer csodás szine
lelkem tisztán ragyogja be:
dermedt örömvillám e tűz,
rés, mely isten szivébe tűz:
aztán viharzó szédület,
égbolt, mely vándorútra megy,
lidérc, mely tétovázva száll,
de bús szivünket viszi már.
Lidérc, szállok az ég után,
mely záporozva hull reám!
Ó tavasz! szívem mámora!
Tavasz! nem hagylak el soha!