Levél
R.,195…február
28-án
Igen tisztelt S. Úr!
Arra a rövid levelemre, amelyben húga
haláláról értesítettem, Ön azt felelte, hogy szeretné tudni a részleteket is,
és hogy pusztán kíméletből ne hallgassak el Ön elöl semmit. Sokáig gondolkoztam
rajta, teljesítsem-e kívánságát, mert szegény Sophie-nak sokat kellett
szenvednie, mielőtt meghalt. Mivel azonban leveléből kiéreztem azt az erőt,
hogy képes elviselni az egész szörnyű valóságot, és mivel – ahogy megírta
–abban az időben szintén nehéz sorsot kellett elszenvednie, be akarok számolni
Önnek mindenről.
Azóta ismertem húgát, amióta abba a
barakkba, ahol más lengyel nőkkel együtt a húga is feküdt, beutaltak
tömbfelelősként, mert lengyelül majdnem olyan folyékonyan beszéltem, mint
németül. Ez körülbelül másfél évvel Sophie halála előtt történt. Mellettem volt
a fekhelye, s miután a nők elvesztették az irántam kezdetben megnyilvánuló
bizalmatlanságukat, összebarátkoztunk. Sophie sokat mesélt magáról és
családjáról. Mindenki szerette, mert ha közülünk valaki kezdett kétségbeesni, ő
volt az, aki bátorította. Újra meg újra elálmélkodtam rajta, honnan volt ehhez
ereje a húsz esztendejével. Majdnem kétszer olyan idős voltam, mint ő, és
titokban csodáltam.
Egyik éjszaka hozzám bújt, ahogyan
gyakran szokta, és suttogva elmesélte, hogy szerelmes. Hozzá voltam szokva,
hogy bizalmasan közölte velem mindazt, ami foglalkoztatta, és gyakran
csodálkozva csóváltam a fejemet. De amikor a szerelemről beszélt, megijedtem,
és nem értettem, hogy ebben a pokolban hogyan érezhet valaki szerelmet. Sophie
valószínűleg egészen tudatosan adta át magát vonzalmának, ebből akart erőt meríteni,
hogy sorsát türelemmel viselje.
Ezen az éjszakán közölte velem, hogy az,
akit szeret, francia, és Gastonnak hívják. Három nappal ezelőtt akadt meg a
szeme rajta, amikor azon a téren, ahol az új csarnokot építették, homokot
lapátolt egy vasúti kocsiból. Munkába menet minden reggel arra vonultunk, de én
sohasem figyeltem föl rá. Amikor elment amellett a vagon mellett – mesélte -,
véletlenül odanézett és rámosolygott. Ő pedig egészen különösen érezte magát.
Gaston viselkedése érthető volt számomra,
mert az Ön húga minden szenvedés és nélkülözés ellenére is megőrizte csinos
külsejét. Ha szabadságban élhetett volna, bizonyára valódi szépség lett volna
belőle, a mi kedves kis Sophie-nkból.
Aztán tovább mesélte, hogy a fiú tegnap
már várt rá, és ő feléje fordította a fejét, amíg csak el nem tűnt a szeme
elől. Megkérdeztem, honnan tudja a nevét. Azt felelte, hogy ma reggel, mielőtt
még arra jöttünk volna, a fiú a teherkocsi falára nagybetűkkel fölírta: Gaston,
és amikor ő arra jött, pillantásával rámutatott a nevére. Nevével azt is
elárulta, hogy francia. Egyre jobban csodálkoztam, s aztán engem is elfogott
valami abból a boldog érzésből, amit az Ön húga érezhetett. Kérve kértem,
legyen nagyon óvatos, és senkinek se szóljon egyetlen szót sem róla, és aztán
Sophie a karomban aludt el, sőt azt hiszem, hogy álmában mosolygott is.
Reggel erősen figyeltem, amikor
befordultunk a gyár területére. Megláttam a fiút, ott állt. Magas volt, és a
kemény munka ellenére is erőteljesnek látszott, és valóban átmosolygott ránk.
Ettől kezdve minden reggel megismétlődött néma köszöntése, és utána Sophie
fürgébben dolgozott, mint máskor, nagy bánatomra, mert úgy látszik,
elfelejtette, hogy ezzel a fasisztáknak segít. De ahányszor csak elhatároztam,
hogy beszélek vele erről, elfogyott a bátorságom. Olyan megható volt a
vidámsága, hogy nem voltam képes megfosztani tőle. S emellett kettejük
vonzalma, csak abban a mosolyban nyilvánulhatott meg, amellyel naponta
üdvözölték egymást. Még csak szólniuk sem volt szabad egymáshoz, és a
legcsekélyebb reményük sem volt rá, hogy valamikor boldogok lehetnek egymással.
Mégis, Sophie úgy látszik, azt hitte,
hogy Gastonnal együtt valamikor kiszabadulhat ebből a pokolból. Mert egyik
éjszaka fölébredtem, és azt hallottam, hogy ő, aki különben olyan bátor volt,
sír. Amikor áthajoltam hozzá, láttam, hogy fölemelkedik, végignéz sovány
testén, és közben nagy könnyek hullanak a szeméből. Részvét fogott el,
átnyúltam hozzá, és megsimogattam a haját. Fölzokogott, olyan hangosan, hogy be
kellett fognom a száját. Miután kissé megnyugodott, azt kérdezte tőlem, hogy
vajon lehetnek-e valaha gyermekei. Vigasztalgattam, ahogy csak tudtam, nedves
arcát a vállamba rejtette, míg én halkan a saját gyermekeimről meséltem neki,
akikről akkoriban nem tudtam, élnek-e még.
Még néhányszor bátorítanom kellett
szegénykét az éjszaka csöndjében, de mihelyt kivilágosodott, megint a kis vidám
Sophie volt, akire csak rá kellett nézni, hogy az ember egy kis örömöt érezzen
ebben az egész nyomorúságban.
Minden reggel új erőt merített Gastonja
mosolyából, miközben állandóan attól kellett tartania, hogy valamelyik fekete
egyenruhás észreveszi a titkos üdvözletet. De csodálatosképpen minden jól ment.
Egyik reggel azonban Gaston már nem volt ott. Az SS-ek bizonyára más munkához
helyezték át. Szegény Sophie egészen kétségbeesett.
Bánatában elhatározta, hogy ír Gastonnak.
Erről én magam mit sem tudtam, és ő bizonyosan azért hallgatta el, mert
sejtette, hogy minden körülmények között megakadályoztam volna. Valahol
kerített egy kis darab papírt, és éjjel kellett írnia, amikor mindnyájan
aludtunk, mert ugyan mikor lett volna más alkalma rá. Talán azt remélte,
viszontlátja Gastont, s akkor egy kedvező pillanatban odacsúsztatja neki a
cédulát.
De sajnos nem jutott hozzá, hogy
keresztülvigye szándékát. Egyik este, amikor visszameneteltünk a táborba,
elejtette a drága papírdarabkát, amelyet bizonyára mindig magánál hordott.
Mielőtt lehajolhatott volna, kirángatták a sorból, és az út szélére állították.
Mi többiek pedig félelemmel eltelve futottunk haza.
Néhány órával később – éppen lefeküdtünk
– hirtelen kutyaugatást hallottunk. Nyomban talpon termettünk. Máris föltépték
az ajtót, és több SS-legény bevonszolta a szegény lányt. Egyikük, akit látásból
ismertem, azt üvöltötte, hogy ilyen disznóságokat nem fognak tűrni, s aztán
szemünk láttára verni kezdték Sophie-t. Akkorra már nyilván lefordították
maguknak a cédulát, bizonyára nem volt benne más, mint boldogtalan szerelmének
a megvallása, mert nem hallgattak ki közülünk senkit sem. Sokan sírtak ezen az
éjszakán, és reggel még vigasztalanabbul vonszoltuk magunkat munkára.
Kedves S. Úr!
Tegnap nem tudtam tovább írni. Azt
hittem, már túl vagyok mindezeken a szörnyűségeken. De amíg írtam, ismét
megelevenedett előttem azoknak az éveknek az iszonyata, és annyira hatalmába
kerített, hogy féltem a sötétben lefeküdni. Gyorsan be akarom fejezni most
szomorú beszámolómat.
Magam nem éltem át azt, ami később
történt, mások beszélték el. Azon az estén Sophie-t csak azért hozták be
hozzánk, hogy jelenlétünkben verjék meg, és ekkor láttuk utoljára. Néhány nap
múlva az ételkiosztásnál közelembe férkőzött egy asszony, és odasúgta, hogy az
én tömbömből való kis lengyel lány meghalt. Mielőtt bármit kérdezhettem volna,
már el is tűnt. Minden erőmre szükségem volt, hogy legyűrjem a fájdalmat, ámbár
tartottam tőle, hogy ilyen hírt fogok hallani. Amikor megint összeszedtem
magamat, elhatároztam, hogy óvatosan kitudakolom a részleteket.
Emlékeztem rá, hogy egy francia nő,
akivel egyszer egy gépnél álltunk, most más asszonyokkal együtt a kaszinót
takarítja. Sikerült beszélnem vele, és megkértem, igyekezzék valami közelebbit
megtudni Sophie-ról és Gastonról. A francia nő ugyanis tanárnő volt, és beszélt
németül, de ezt rajtam kívül alig tudta valaki.
Valóban, nemsokára közölni tudta velem
azt, amit különböző alkalmakkor kihallgatott. Ebből meg lehetett fejteni a
történteket attól a pillanattól kezdve, amikor Sophie-t megverték a
barakkunkban, egészen a halála órájáig. Bocsássa meg, kérem, ha nagy fájdalmat
kell okoznom Önnek, de joga van rá, hogy mindent megtudjon.
Sophie-t a légvédelmi bunkerba hurcolták,
és előhívták az összes Gaston nevű franciát. A fal mellett kellett sorakozniuk,
míg az SS-ek letépték a lányról a ruháját, és meztelenül odadobták egy
priccsre. Az első ostorcsapásnál, amely lesújtott a lányra, fölordított a
szerencsétlen ember, aki szerette, pontosan úgy, ahogyan ezek a szörnyetegek
számították. Az összes többit, akit Gastonnak hívtak, visszaterelték a
barakkjukba, neki azonban le kellett vetkőznie. Arra akarták kényszeríteni,
hogy feküdjék Sophie-hoz. Ő azonban nemet mondott, bármennyire kínozták is, és
az SS-ek úgy érezték, megfosztották őket szórakozásuktól. Egyelőre nem törődtek
vele, hanem hívattak egy másikat, egy bűnözőt, aki bizonyára már máskor is
részt vett effajta színjátékokban. Ez habozás nélkül teljesítette akaratukat,
miután a szerencsétlen lányt ájultra verték.
Tisztelt S. Úr, én öregasszony vagyok,
sokat megéltem, és szégyellem ezt leírni, de hát így történt.
Amikor Gaston látta, hogy milyen állatian
meggyalázzák szerelmesét, rávetette magát a legközelebb állóra, kitépte kezéből
az ostort, és szinte őrjöngve ütötte-vágta ezeket a szadistákat. Akiket így
eltalált, fölordítottak, egyikük kirántotta revolverét, és lelőtte Gastont.
Sophie-t bezárták a bunkerba, azért, hogy másnap nyilvánosan fölakasszák. Ő
azonban valószínűleg talált a börtönében egy üvegcserepet vagy valamilyen más
éles tárgyat, és fölvágta ereit, hogy megrövidítse szenvedéseit.
Amikor mindezt megtudtam, elbeszéltem
társnőimnek. Megfogadtuk egymásnak, hogy sohasem hagyjuk gyűlöletünket
kialudni, és én, aki csodálatos módon élve menekültem ki ebből a pokolból, azon
vagyok, hogy megtartsam ezt az esküt. Arra törekszem, hogy azzal a kis erőmmel,
amit azok a gonosztevők még meghagytak, hozzájáruljak ahhoz, hogy végre
teljesüljenek a lengyel és német lányoknak, sőt a világ összes lányának a
szerelmi álmai, egy olyan világban, ahol nincs fasizmus és nincs háború.
Tudom, hogy Ön is így gondolkozik, és
ebben talál vigaszt és erőt. Bocsássa meg, kérem, hogy részletes beszámolómmal
nagy fájdalmat kellett okoznom Önnek. De sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mit
vétettek ellenünk azok a szörnyetegek, és azt sem, hogy megint meg fogják
tenni, ha nem akadályozzák meg őket.
Mély részvéttel üdvözli Önt
az Ön T. Mariája
/Ford.: Majtényi Zoltán/