1
Átéltem egy vad szenvedélyt,
most hadd meséljem el.
Aki szerelemhez nem ért,
bölcsebb, ha nem figyel.
Üdébbnek láttam kedvesem
a nyár rózsáinál,
hozzá mentem, míg fényesen
sütött a holdsugár.
A holdat néztem hosszasan
a tágas rét felett:
a drága ösvényen lovam
frissebben ügetett.
Most a gyümölcsöst hagytuk el,
lábunk alatt a domb.
Lucy kunyhójához közel
járt már a holdkorong.
Egy szép álom, melyért szivem,
Természet, téged áld,
ringatott, míg tekintetem
a bukó holdon állt.
Lovam tovább nyargalt velem,
patáival dobolt,
s a kunyhó mögött hirtelen
eltűnt a telihold.
Mily kúsza eszméket sugall
olykor a szenvedély!
E pár szó tört ajkamra: „ Jaj!
Ha már Lucy nem él!”
2
Ember nem járta tájon élt,
ahol a Dove ered,
egy lány, kit senki sem dicsért,
s kevés szív szeretett.
Ibolya mohos szirt tövén,
hol alig látni meg!
Szép csillag, mely az ég ivén
magánosan remeg.
Csendben élt, s nem volt feltünő
eltávozása sem:
de most halott: és ó, minő
különbség ez nekem!
3
Tengeren túl éltem, csupa
idegen arc között,
és vágyam akkor, Anglia,
végleg hozzád kötött!
Az a bús ábránd már nem él!
Nem hagylak el sosem,
sőt egyre forróbb szenvedély
köti hozzád szivem.
Itt-marasztalnak a hegyek,
szerelmem tanui:
angol tűznél melegedett
s font rokkáján Lucy.
Fényben virult, éjbe borult
itt Lucy ligete:
és a te zöld meződre hullt
végső tekintete.
4
Fényben, záporban három évet
élt itt, majd így szólt a Természet:
„ Nem nyílott sohasem
szebb virág a szemem előtt:
tehát magamhoz veszem őt,
hogy hölgyemmé tegyem.
Fék s ösztönzés magam leszek
a kedvesemnek: szabja meg
bércen vagy sík mezőn,
tisztáson, fák közt, földön, égben,
hogy lobogjon-e vagy kiégjen,
irányító erőm.
Mint fürge őz, fut a gyepen,
vagy szökell a meredeken
nyúló szirtekre fel,
lélegzik élő balzsamot,
s ha úgy kell, néma és halott,
nem érez, nem lehel.
Felhő alakjában lebeg,
hajladozik, mint a füzek,
s ha mennyköveivel
a vad vihar a tájra csap,
a gyengéd-bájú lányalak
akkor sem tűnik el.
Lámpája a csillagsugár,
elrejtezett helyekre jár,
hallgatózik, mereng,
hol szeszélyes patak kering,
s a zsongó dallam bája mind
az ő arcán dereng.
Így fogom ékesíteni.
A szűz keble örömteli
érzésektől dagad.
Én Lucyt boldoggá teszem,
míg együtt élünk csendesen
az árnyas fák alatt.”
A szózat elhangzott, s vele
letellett Lucy ideje!
Meghalt, és most sivár
magányomat betölti holt
emlékével az, ami volt,
de nem lesz soha már.
5
Lelkem szender béklyózta le:
nem félhettem, hisz ő
átváltozott, s nem bír vele
a romboló idő.
Testében nincs erő, se vágy,
vak, néma és süket:
forog a földdel, mint a fák,
a sziklák és kövek.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése