Afanaszij Fet: Bukó napként

Bukó napként a föld fele hajolva,
szemem a teljes utat átkarolja:
s látom, hogy oltja el a vakhomály
az égi fényt, az éjjelt hozva már.

Mint titkos szemrehányás, furcsa, fáradt,
csipke gyanánt úgy villódzik a bánat,
ott elveszett ábrándok, dúlt menet,
hol millió szem hullajt könnyeket.

Szégyenít, fáj is, hogy ily érthetetlen
a ködös, fényes folt a szürkületben,
ezer foszlányra tépett hír szava...
Ó, bárcsak mindent vihetnénk oda!

/Ford.: Fodor András/