Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom:
csak, hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljunk csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerüli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örűlni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szívembe:
tudatlan lelkem láza rendre
enyhűlne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűséges párja
s családnak élő, jó anya.
Másé?...A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten…
Tiéd szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
zálog volt erre életem:
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzőm vagy nekem…
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem…
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
ínséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalanság vakít,
s az égi kéz másként akarja…
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében…
/Ford.: Áprily Lajos/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése