Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
amit a villanylámpa-gloriola
munkára hajló homlokodnak ád.
Levetném én is most egy alkonyatra
a fáradságon: szürke rabruhám,
s hagynám, simuljon drága égi vatta
éber sebemre altató-puhán.
Ilyenkor, egyszer…szálltunk még a hóba,
tündér karácsony volt, emlékezel?
(A csónakunk sosem siklott azóta
boldogság kék partjához oly közel.)
Hó volt a fákon vagy tündér-kelengye?
Szél járt felettünk vagy varázs-fogat?
S havasra vittek vagy a végtelenbe
a párás, zuzmarás mokány-lovak?
Fenn házikó várt – mint a Grimm-mesében –
És pattogó tűz és arany tea,
s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
bennünk egy vérvörös ázálea…
Azért – fehér az út – menjünk a hóba,
fogadd el ezt a fényes koronát,
amit a pelyhek csillagzuhogója
a múltba fordult homlokodnak ád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése