Áprily Lajos: Valaki sír

 Sokszor, ha állok künn az emberek közt,
az összevissza-városrengetegben,
zsongó hajókon, vásárcsarnokokban,
lázas zenéjű perron-forgatagban,
lélekriasztó, nyers rivalda-fényben -
egy síró hangot hallok mostanában.

 Olykor megárad, néha föld alól jön,
úgy tántorog fel, mint a vészkiáltás
a csákányokra omló tárnamélyből.
És néha úgy nyög, mint pásztorgyerek,
aki napos magasból mélybe szédült
s a szakadékban fekszik összetörten.
 

És néha búg lázadva és sötéten:
bukott szabadsághős a cella-vackon.

És néha úgy sír, mint én sírtam egyszer,
temetőszélen kisgyermek-koromban,
mikor az ég kigyúlt pokolpirosra,
a szomszédunkban asztagok ropogtak,
fekete perje-hullás verte arcom
és szállt a gyepre hurcolt bútorokra,
s fáztam sötéttől és kísértetektől.

 És néha sír szűkölve, mint az eb,
akit gonosz gazdája künt rekesztett,
lázzal kaparja a pántos kaput,
borzongatott szőrére hull a hó
s ordasszagot szimmant az éjszakában -
Ó, lélek, néha hallak mostanában!