Csürös Emilia: A két pásztortáska

Egy pásztortáska magot az őszi szél felsodort a kőfal közei közé. Homok, por is került reá és tavasszal szép, zsengezöld növény bújt ki a pásztortáska magból. A fal tövében is zöldültek hasonló levélkék, melyek csakhamar bimbót és virágot bontottak. Egy reggel, amikor felnéztek a lent nyíló fehér pásztortáska virágok, csodálkozva látták, hogy fent a várfalon is nyílik egy virág, mely éppen olyan, mint ők. Nézegettek egymás felé, aztán egyszer csak megszólalt az egyik a járda kövei közül.

-      Talán bizony most lenézel minket, hogy olyan magasra kerültél?

Szelíden felelt a magasból a virág:

-      Dehogyis nézlek le, csak azon csodálkozom, hogy kerültünk olyan távol egymástól, amikor úgy látom, testvérek vagyunk.

-      Talán bizony éppen ezért uralkodni akarsz felettünk! – feleselt az alsó virág. – De már abból nem eszel! Mi is érünk annyit, mint te, hiába hordod olyan magasan a fejedet!

-      Már miért hordanám én magasan a fejemet? Hisz én is csak azt tettem, amit ti. Kicsíráztam, bimbót hajtottam, és virágot nyitottam. Csak annak a hatalomnak engedelmeskedtem, amely valamennyiünket a földre parancsol. Hogy feljebb kerültem, mint ti, arról épp úgy nem tehetek, ahogy ti sem vagytok annak okai, hogy lent maradtatok.

Az alsó virág már nem felelhetett erre, mert az utcaseprő oly erősen csapta rá a seprűjét, hogy tövéből kiforgatta az egész virágot a járdakövek közül. Ugyanakkor egy szigorú férfi sétált a kertben a kőfal mögött. A pásztortáska előtt megállt.

-      Mégis hallatlan, hogy elhanyagolják ezt a kertet. Már a falakat is kiveri a gyom.

És mérgesen tépte ki a pásztortáskát a kőfal kövei közül, hogy kidobja az utcára.

Így találkozott a két virág. A járda melletti mérgesen morogta:

-      Mégis csak hitványság így bánni el velünk. Még ki sem nyílhattam teljesen, máris kitéptek. Hát miért kellett akkor kicsíráznom?

A másik szelíden felelt:

-      Nem tettél soha semmi jót? Rajtam egyszer megpihent egy méhecske, hogy a napon megszárítsa összeázott szárnyait. Én azt hiszem, ezért lettem.

A másik nem felelt, mert már aléltan hajtotta fejét a porba. Még hallotta testvérének csöndes szavait.

Hiszen olyan rövid az élet, hogy a jóra is kevés időnk jut, kár egy pillanatot is rossz érzésnek szentelni. Jó cselekedettel és egymás iránti szeretettel a szívünkben, értékesen tölthetjük el életünket,  bármilyen parányi is legyen az.