Búcsúnk után, ha néha messziből
fölrémlek néked én, a letűnt idő
- osztályosa gyötrelmeimnek! -,
hagyd fölidéznem a jót, a szépet!
Mondd, vajh miképp vár téged a kedvesed
a régi kertben, melyben a szörnysötét
idő után leltük meg egymást
vad folyamán örök ősvilágnak?
Bevallom néked: némi melegsugár
csillant szemedbe végre, amint körül-
néztél a messziségbe: boldog,
éji szemű, örök-önmagadba
zárt ember. Ó, hogy szállt a sok óra, mily
némán fogadta lelkem a tényt, hogy úgy
elszakitottak tőled engem!
Íme, kimondom: a tied voltam!
Valóban! Mint te, mind, ami ismerős,
szeretnéd bennem visszaidézni, és
levélben írni, épp ugy én is:
mind, ami szép s tovatűnt, kimondom.
Tavasz, vagy épp nyár volt? Csatinázva élt
a filoméla kismadarak között
nem messze a csalit homályán:
s fák üde illata szállt köröttünk.
A tiszta útak, földi bozót, föveny,
amelyre léptünk, tette, hogy édesebb,
örömbenúszóbb lett a jácint,
a tulipán, violácska, szekfű.
Borostyán zöldelt falkoronán, falon,
boldog homálya karcsu alléknak. Ott
bolyongtunk este-reggel: egymást
lesve, figyelve vigan csevegtünk.
Karomban éledett a fiú, aki
oly elhagyottan jött a mezők felől,
melyekre mélabúsan intett,
ám a nevét ama ritka helynek
magába zárta, s mind, ami szép, ami
e boldog parton, otthoni tájakon
virágzik, s drága nékem is, vagy
rejtve maradt a magas kilátón,
honnan a tengert nézheti bárki is,
de nem akarja...Érd be ezekkel, és
gondolj a nőre, ki elégült,
mert ama bűvös időt megéltük,
mi kéz a kézbe hozta a vallomást,
mely egyesített minket...Ó, irgalom!
Be szép napok virradtak ránk, de
alkonyi, gyász borulat követte...
"E szép világban oly egyedül vagyok!" -
mondtad szünetlen, kedvesem, ámde azt
nem érted...
/Ford.: Jánossy István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése