Friedrich Hölderlin: A szülőföld

Csöndes folyón tér vissza a víg hajós
távol szigetről bő aratás után:
így térnék meg, ha nem arattam
volna kemény kínt többet örömnél.

Ti drága partok, volt nevelőim, írt
szívem sebére adtok-e? ifjuság
erdői, ígértek-e újra
régi nyugalmat az érkezőnek?

A kis patak, hol játszi habot, s a nagy
folyam, min gályát siklani láttam, itt
lesz mindjárt: csakhamar köszöntlek,
hű hegyek, őreim egykor, otthon

áldott határa, édesanyám szerény
hajléka, és kitárt karu, drága, jó
testvéreim! s ti átöleltek,
hogy sebem így, mintegy puha gyolcsban

hegedni kezdjen. - Jaj, de tudom, tudom,
szerelmi kín nem gyógyul ilyen hamar,
s ki nem dalolja, mit halandó
zeng, az a dajkadal a szívemből.

Mert ők, akiktől égi tüzünk való,
adják a szentelt kínt is: az istenek.
Maradjon hát. Mint Föld fiának,
végzetem ez: gyötrődve szeretni.

/Ford.: Rónay György/