Egy régi parkban születtél: a szilfák
és ciprusoktól éjfekete illat
napjaidra vetette kora árnyát.
Másként mért is merülne mélabúnak
sötétségébe két szomorú pillád,
mint vak vándor őszi útján a hársfák?
Szomorúfüzek közt jártál te hajdan,
fejedre ágak intő ujja pattant,
s magadat láttad mély kútban remegve.
Ha a bozótból a testvéri hangok
fénylő hívása már messze patakzott,
álomittasan álltál szívesen te
egy tömzsi falnak dőlve csöndesen,
a fehér homlokod tükrözte a menny
zöld hátterén a bágyadt naplemente.
Vadonban, rossz csillag alatt találtam
rád, a Saturnus sárga szárnya vert
kusza fák közt s az erdő távolában
elköszönt az út, villám vezetett
s a hőtől a vér konokul tüzelt
kezünkben. Azt az órát ne feledd!
S tartsd számon mindet, mit kezed a puszta
légbe szétbocsát. Maholnap talán
magányosan meredsz a holt falakra,
s elállt szavad senki se hallja már.
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése