Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek
Érzem kemény zúgását,
Szívemnek fájdalmit, iszonyú kínjait,
Szemeim könnyhullását
Meg nem állíthatom, óránkint jajgatom
Szerencsém változását.
Mert naponkint nőnek, soha meg nem szűnnek
Bánatimnak árjai,
Sebesült szívemet, elhagyott elmémet
Szomorúság szelei
Igen ostromolják, éltemet fogyotják
Engem-vesztő kínjai.
Már elfogyott nékem minden reménségem,
Víg órámot nem várom,
Sőt mind éjjel, nappal, epedvén sok búval,
Fájdalmimot jajgatom,
S minthogy így gyötrődöm, szörnyen emésztődöm,
Halálomat óhajtom.
Nincsen orvossága, semmi vigaszsága
Búba-epedt szívemnek,
Keves a szánója, néncs vígasztalója
Jaj, ily reméntelennek.
Nemhogy enyhítője, avagy segítője
Lehetne én ügyemnek.
Azért teljességgel, bizony nagy készséggel
Kévánok elköltözni
Ez gonosz világtúl, s mulandó voltátúl
Nagy örömmel búcsúzni.
Ha Isten akarja, ne késsék órája,
Kész vagyok már meghalni.
Mert az halál nékem lehet segítségem,
Hogy elfelejtsem búmat.
És ő enyhétheti, sebemet beköti,
Gyógyítja fájdalmimat.
Elveszi szívemrűl, letörli szememrűl,
Gyakor könnyhullásimot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése