Kerti ékesség, kiesen virágzó
Rózsa, mely szép vagy feslő korodban:
Úgy hasad reggel ragyogó tüzével
A piros hajnal.
Jaj! de elmúlik neked is mosolygó
Színed, s fonnyadt levelid lehullván
Gyenge bimbódról, elaszik kis ágod
Durva tövissé!
Míg tehát kedvet legelő örömmel
Villog épséged, leszakasztlak inkább,
Hogy nagy hévségtől nehezen lehellő
Mellyemen hervadj.
Így zokogsz, én mézajakú Ilonkám!
S a piros rózsát kebledre fűzvén
Nézed egy végben lesütött szemekkel,
S könyveid hullnak.
Csintalan! kedved vagyon azt mutatni,
Hogy megint többel szaporítsd csodámat:
Akkor is szép vagy, mikor ázik orcád
Búba merűlve.
Úgye, felleltem? mosolyogsz szavamra:
Ó! megint vídám napomat tekíntem
Tiszta arcádnak kiderűlt egében,
Édes enyelgőm!
Mit nevetsz mégis? nem hiszed valóban,
Hogy tanúságot veszek énekedből?
Érzem: úgy múlik fiatal korunknak
Dísze nekünk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése