Mi földünk, te ki lent, a menny alatt heversz el,
asszonymód, virulón, áttört fátyol alatt,
szenteltessék meg a neved az öröklétben,
és jöjjön el a te országod víg gyönyörrel,
terjeszkedj s hozz reánk szép, édes álmokat.
És legyen meg a te akaratod miértünk,
s fákért, madarakért: s vizekért, mik dalolva
duzzasztanak erős folyókká ereket:
mint piritet a szén, úgy szője át a létünk,
mert csak így élhetünk, véled egyet akarva,
s fajtánk dicsérve, mely belőled vétetett.
Mindennap kenyerünk magunk is megkeressük,
ha álmainkra és versekre, palotákra,
sínpályákra s divattáskákra jut időnk,
csak adj erőt, hogy a látszatokat levessük,
és süketen a bús, panaszos tagadásra,
hitvalló fiaid, álljunk színed előtt.
S bocsásd meg vétkeink - balgaság szülte őket:
fantomok s tévhitek hamis szolgái szórták
jámbor szívekbe a gaz sárkány-magvakat.
Megrontott gyermekek vagyunk: lidérc vezetget
ingoványra, anyánk: s ajkaink záporozzák
rád átkunk Észak és Dél tárt ege alatt.
Ó, de vigy minket a kísértésbe: mi minden
percben minden gyönyört megízlelnénk, mit áldott,
buján széttáruló szerelmes tested ád!
Vad életnedveid táncolnak ereinkben,
hatalmas kebleid táplálták föl a vágyat:
vagyunk zsigereid szülte szomjú virág.
Benned való hitünk és szerelmünk te edzd meg,
s fölújul néped itt, mint az erdő tavaszkor,
virradó létbe ép foggal harapni mélyen,
mint érett s hámozott friss gyümölcsbe a gyermek.
Így - üszögtől kalászt - szabadíts a gonosztól...
Az élet, az öröm és a szépség nevében.
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése