Rejtelmesen zeng az erdő mélye,
Zugásába madárdal vegyül,
Szelid szellő virágokat ringat,
Tavasz van, minden kacag, örül.
Szemem a jóleső zöldbe téved,
S ott ragyogón, mint gyémántszemet,
Megpillantom az ezüstös tavat,
Amint hűn tükrözi az eget.
S ezt a fenséges, nagyszerű képet,
Mint egy művészi, diszes keret,
Övezik a ködfátyolba burkolt,
Kékbevesző, távoli hegyek.
Erdőzugás…madárének…illat,
S a sok virág, a madár-kotta,
Hálás szivvel mind azt magasztalják,
Ki őket a semmiből alkotta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése