Hej, de pompás hideg van! Csak úgy
csikorog minden tagom! – kiáltott fel elégedetten a hóember. – Új életet lehel
belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzóképű odafönn? – A napot
gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. – Felőlem bámulhat, ugyan nem
hunyorgok, szemem se rebben!
Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két
háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait: tehette, mert
egy gereblye feje volt a szája.
Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette
született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.
Lenyugodott a nap, átadta helyét a
teliholdnak: most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.
- No, most meg a másik oldalról
bámészkodik! – bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg
az égen. – Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget
árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam
magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a
helyéről! De szeretnék lábrakelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék,
ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!
- Tudsz! Tudsz! – ugatta a házőrző. Kicsit
rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. – Tudsz majd
futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti
mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek.
Majd a nap megtanít!
- Mit mondasz, pajtás? – fülelt fel a
hóember. – Az tanítana meg rá, az a fényesképű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az
előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról
próbál megközelíteni!
- Nem tudsz te semmit! – csaholta fölényesen
a kutya. – Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a
hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint és úgy
megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz,
jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását
jelentheti.
- Nem igen értem, mit beszél – tűnődött magában
a hóember – de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy
rámsütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy
sejtem.
- Úgy! Úgy! – ugatott a kutya, aztán hármat
fordult a maga tengelye körül és behúzódott a házába.
Igazat jósolt a kutya hátsó lába:
reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat.
Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek.
Aztán előbukkant a nap és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon
zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A
megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb
elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön
minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint
nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a
nap! Úgy szikrázott, világított a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált
volna az égből, s a hótakarón fehérfényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának.
De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér
lángja libeg a földön.
- Ó, de gyönyörű! – kiáltott fel egy fiatal
lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s
elgyönyörködtek a tündöklő fákban. – Nyáron se látni szebbet! – mondta és
felragyogott a szeme.
- Ilyen legényt se látni nyárom, mint ez! –
mutatott az ifjú a hóemberre. – Daliás legény!
A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán
játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a
keményített gyolcs.
- Hát ezek kicsodák? – kérdezte a hóember a
házőrző kutyától. – Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?
- Dehogynem – felelte a kutya. – A lány
néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket nem harapom meg.
- De mifélék? – faggatózott a hóember.
- Jegyesek – morogta a kutya. – Majd beköltöznek
egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.
- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy
neked? – kíváncsiskodott tovább a hóember.
- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak.
Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak: Bezzeg én eleget éltem,
sok minden tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is,
amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!
- De jól esik ez a hideg! – mondta kis idő
múlva a hóember. – No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert
attól fejfájást kapok.
- Úgy bizony, úgy, úgy! – folytatta a
kutya. – Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták
rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság
ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törölgették
tisztára a lábamat: „gyönyörűségem”, „aranyos kutyuskám”, mást se hallottam
egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a
szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz
oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a
szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal
kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még
többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is
volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy
megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról
a kályháról álmodom! Úgy, úgy!
- Hát olyan szép az a kályha? – kérdezte a
hóember. – Hasonlít hozzám?
- Mindenben az ellentéted! – felelte a kutya,
és elábrándozott: - Fekte, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája.
Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a
közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni! Onnan, ahol állsz, éppen beláthatsz
a szakácsné kamrájába.
A hóember odanézett, s meg is látta a
fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a
tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajra eligazodni, mit
érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.
- És miért hagytad el őnagyságát? –
kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.
- Mert kényszerítettek rá! – mondta a
kutya. – Kitessékeltek a kamrából és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a
legkisebbik úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt – mért rúgta félre
a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok,
még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez
lett a nóta vége!
De a hóembernek már máshol járt az esze:
a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt és
éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.
- Olyan furcsán ropog bennem valami! –
mondta aztán a kutyának. – Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény
kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, nincs igazság a
földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a
teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!
- Pedig oda nem juthatsz be! – mondta a
kutya. – Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged
van. Úgy, úgy!
A hóember egész álló nap sóvárogva bámult
be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha
szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat,
mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor
vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó
arcát.
- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle!
– sóvárgott a hóember. – Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a
nyelvét!
Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert
elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.
Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás
ablakain: szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak
szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyíltak, nem
akartak elolvadni: csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való
idő. De a mi hóemberünket ez sem
vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.
- Komisz betegség ez, hát még egy
hóembernek! – mondta részvéttel a kutya. – Engem is elővett, de szerencsésen
túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!
Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni
kezdett.
Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant,
úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán
rosszat jelentett.
Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés
hókupac maradt a helyén, meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.
- Most már értem, miért volt olyan
nyugtalan – bólogatott a kutya, amikor meglátta. – Söprűnyél volt a testében,
az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!
Aztán elvonult a tél is.
- Fuss, fuss! – kiáltotta utána a kutya, a
kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:
Levélke, bújj ki ághegyen!
Füves rét, zöld takaród legyen!
Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!
Virág nyit, tavasz jön – itt suhan!
Énekeld velem, te kismadár:
nem jön a hideg tél vissza már!
És a hóemberre nem gondolt már senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése