Lázadozva, pezsegve, bőgve,
hánykolódik, háborog,
zúzhatatlant zúzna össze,
eget, földet, csillagot...
A gyehenna tüzes éjét
hajtja, fűti szörnyü vágy?
Az kavarja fel a mélység
iszonyatos szenvedélyét,
feneketlen katlanát?
Ágaskodva nő a tenger,
zúg a vízi görgeteg
és lehullva száz ököllel
csapdossa a szirteket -
de te, sziklánk ősi dölyfe,
kit perc dühe nem aláz,
a habokkal nem törődve
tekintesz a zord özönre:
óriásunk, te csak állsz!
S mintha végzetes rohamra -
döngve indul újra már
s gránitodon föl, magasra
tornyosodik a vad ár:
de a köved rendületlen,
a nagy hullám összerogy:
rongyolódva, tehetetlen
habbá törve messzefröccsen
s kimerülten acsarog.
Állj csak, őrünk, parti szirtfal!
Pár óra, s harc nincs tovább -
unja máris sarkaiddal
a bőszült víz a csatát...:
A duhaj kedv csitul újra,
enyhülést hoz az apály
s lábaidnál elsimulva
nevet vissza az azúrra
a tükörsík tengerár.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése