2014. december 6., szombat

Mihail J. Lermontov: 1830. július 15.

 
Az ismeretlen, nagy családi kört
s jó melegét miért is hagytam ott,
hol a barátság fénye tündökölt,
és gyermekálmok karja ringatott?
Ifjú lelkemre rémek ezre tört,
mégis szabad égben szárnyalhatott!
Nem gyanítottam a baráti csók
mélyén fullánkos, sziszegő kígyót.

Most más világban töltöm éltemet,
itt árulást rejt a baráti jobb,
lelkem nyugalmát, bűvös ékemet
gyanakvásom széttörte, nem ragyog.
Többé ne mondja senki azt nekem,
hogy jó barát! Ilyenkor felsajog,
s nyögést sajtol ki a sok régi seb
keblemből, vádat köszönet helyett.

Egykoron szerettem szívből, boldogan,
s könnyekre indított a szerelem.
Most bensőmben csak új s új kín fogan.
Szerethetek? Ki mondja meg nekem?
Ha egy leány derekát átfogom,
félek, csak zsenge lelkét mérgezem.
Hagyjam szívembe nézni azt a lányt?
Hisz fölperzselte oltárát a láng!

Tudom, a látszat romlottnak mutat:
érzéseim nem állnak arcomon:
s amit felőlem kósza hír tudat,
oly borzasztó, hogy jobb nem hallanom,
pedig nem él bennem rosszindulat
s bosszúvágy: esküszöm, ez rágalom.
Miért is igyekeztek gyermeki
lelkemet oly korán megrontani?

Eltört az íj, hiába pengetem
szakadt húrját, hangot már alig ad.
Egykor reméltem, hogy széttéphetem
a népemet béklyózó láncokat.
Ma életem gyász s könny közt tengetem,
elhagy remény, erő és gondolat.
Arcom oly sápadt, oly élettelen,
mint a holdfény az ablaküvegen.

/Ford.: Kálnoky László/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5