Mikor a Tisza-parti füzesben télire vetkőződtek
a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogy se akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan
csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet.
- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával!
Én nem olyan fűzfa vagyok, mint a többi.
A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze,
s ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.
- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a
szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.
- Én nem akarok százesztendős koromban
szétporladni – feleselt a fiatal fűzfa -, én nem akarok itt köztetek
megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.
- Csitt, csitt! – zúgták haragosan a
szakállas öreg füzek. – Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod,
hogy toporzékolnak már Tél király szélparipái?
„Mi közöm hozzájuk?” – akarta mondani a
fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák, s lerázták
róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom, s éppen úgy megdermedt,
mint a többi fűzfa.
Arról se tudott semmit, hogy mikor a hó
lehullott, favágók jártak a füzesben, s kivágtak egy-két veszni tért fát. Az
egyik favágó a fácska tövébe is belevágta fejszéjét, de a többiek azt mondták
neki:
- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.
A fácska olyan mélyen aludt, hogy ebből
se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet,
mikor fölébredtek a téli álomból. Összesúgtak kilevelesedett ágaikkal:
- Nini, hát ezt mi lelte?
Biz azt nem tudták kitalálni az öreg
fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a
fácskát. Hanem az éppen nem sietett a felébredéssel. Semmiben sem akart olyan
lenni, mint a többi fűzfa.
Mikor nagy sokára kipattant a szeme, az
volt az első kérdése a többi fához:
- Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a
télen?
- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös
barkával – zizegte szelíden az egyik fa. – Méhek döngicséltek körülöttem, és
gyűjtögették rólam a mézet.
- Én még szebbet álmodtam – susogta a
másik. – Ágakat szedtek rólam az emberek, és földíszítették velem az oltárt.
Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.
- Én a szegény emberek öröme voltam –
mesélte a harmadik. – Hajlós vesszőimből kosarat fontak, s engem áldottak,
mikor a munkájuk árán kenyeret vettek.
A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már
az öregségtől. De azért ő is álmodott.
- Vadkacsák raktak fészket az odvamban.
Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó porontyok a jóságomért.
- Mit fecsegtek összevissza? – hallgattatta
el őket bosszúsan a fácska. – Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király
jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros
ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig
fölröpültem az égbe, és onnan néztem le rátok!
Halk zizegés futott át a füzek során.
Ilyen furcsát még soha senki sem álmodott közülük.
- Ház ez a seb mitől van a lábadon? –
kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt öreg fűz.
- Micsoda seb? Ez itt? Észre sem vettem.
Bizonyosan akkor botlottam meg, mikor itt akartalak hagyni benneteket. A
királyom elé indultam, mikor ez a szeles tavasz erővel felébresztett. Pedig,
úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek
ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.
S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a
fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, oda
se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami
kiszáradt karó.
Jöttek a vidám gyerekek, és vitték a
barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek, és szedték a kosárnak való
vesszőt. Jöttek az ég madarai, és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák
odvában. Áldották a fákat, és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz
bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki, és nem áldotta meg senki.
Hanem egy este a parti halász kikötött
fiával a füzesben. A halász öreg ember volt és haragudott, mert egész nap nem
fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font
korona volt a fején, tapsolt és nevetett.
- Tudod mit, apám? – ugrott oda a
leveletlen fácskához. – Nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt
fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.
S mire a csillagok föltünedeztek, a
nagyravágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a
nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.
- Micsoda lárma ez? – riadtak fel bosszúsan
éjszakai álmukból a füzek.
A szederindás király pedig álmosan verte
szét a parazsat az evező nyelével.
- Nem sokat ér ennek a tüze se.
- Nyers fának hideg a parazsa – mondta az
öreg halász.
A kihűlt hamut fölkapta a szél, és
sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan, csöndes zizegéssel
hulladozott le az alvó füzek levelére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése