Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe
jártam és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öreg
templomunk volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak föl
a szentélyben, az oltár mellett s kerestek valami alkalmi kis rongyost, aki a
mennyei fenyőt felköszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett
Félegyházának Szegedtől kölcsönkérni. Futotta a kiskunoknak a maguk
emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak,
kevesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kamaszolták, a
harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa elé állítani,
tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki orrocskáját rendben tartsa, ami
azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal.
A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az
ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokokkal is
megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon.
Utoljára bennem központosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis
arcom volt és fésűt nem álló vad, fekete hajam s csengett a hangom, mint valami
úri kisasszonyé.
- Aztán nem félsz majd, kisfiú? – emelte
fel az állam valamelyik tanító úr.
- Nem félek én, csak a kutyáktól – mondtam
önérzetesen s kicsit halkabbra vettem a szót – meg a bakteroktól.
Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a
templomba s kezembe adták a köszöntőverset, amit Fehér tanító írt, isten
nyugtassa haló porában. Szép hosszú vers volt, a két utolsó sorát még akkor is
el tudom mondani, ha majd odafönn a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral.
Szép karácsony, szép zöld fája,
Mondsza csak, honnan jövel?
Sok ilyen furcsa szó volt benne, mint a
mondsza, meg a jövel s ezekkel ríkattam meg legjobban a Daru utcai nemzetet a
próbaszavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy a szónok mindig akkor éri
el a legnagyobb hatást, ha olyat mond, amit maga sem ért meg.
Minden program szerint ment, még az idő
is előírásosan viselte magát. Karácsony böjtje reggelén akkora jégcsapok lógtak
a tetőkön, hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta sem
szopogattam jégcsapban olyan jóízűt. Olyan rothadtzsindelyzamatú volt, amilyent
semmiféle cukrász nem tud produkálni. Amellett a torkot is edzette és nagy
önbizalmat csepegtetett belém. Kezdő szónoknak nagyon ajánlhatom, a
jégszopogatástól elmúlik a lámpaláza.
Azt nem vettem észre az úton, hogy
fáznék, mert szegény édesanyám rám adta a nagykendőjét, csomóra kötötte hátul a
derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az arcomat meg az államat
mardosta a hideg. De hát nem szúrt szemet senkinek, télen minden rendes orr
cinegét fog. A tanítóké, a tanítónőké is azt fogott, akik az iskola sarkán
toporogva várakoztak rám. Egészen másért akadt meg rajtam a Honthy Berta
kisasszony áldott szeme.
- Attól félek – mosolyodott el, amikor
meglátott -, hogy ez a kisgyermek egy kicsit túlozza a rongyosságot. Mégiscsak
kellene rá valami kabátot adni.
Mindenki igazat adott neki, de hát hol
vegyenek most egy gazdátlan kabátot? Az volt a terv, hogy az ünnep után majd
Szente tanító úr elvisz a Stross szomszéd boltjába és ott fölruháznak a Jézus
nevében, de azt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére az iskolaszolga ott ment
el mellettünk, sietett a templomba, perzsagalléros ünneplőben. Nagyon mogorva,
öreg férfiú volt, de azért most beharmatozták az égi magasok a lelkét.
- Én odaadnám addig a gyerkőcnek a
bekecsemet – mondta egy kicsit vontatva, mintha csudálná önmagát.
- No, azt megfizeti az isten, Károly bácsi
– repkedett Berta kisasszony s mindjárt nekifogott a jóembert kihámozni a
bekecséből.
- Jaj, kérem, én nem ezt gondoltam – hőkölt
vissza ijedten az öregember -, hanem a hétköznaplót. Már hozom is kérem.
Hát nem lehet mondani, hogy nem hozta
volna, mert csakugyan kihozta a hétköznaplót. Azt, amiben söpreni, fűteni,
lámpát pucolni szokott. Rám is adták, és bizonyosan nagyon jól állhatott, mert
mindenki mosolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a
rongyosságomat, alul csak a csizmácskám hegye látszott ki belőle, a kezem pedig
egyáltalán ki sem látszott, a kezemfeje a könyökéig érhetett. Arra is
emlékszem, hogy nagyon finom petróleum szaga volt az első úri kabátnak, amit
viseltem, egészen más, mint az otthoni petróleumé – ma is mindig érzem ezt a
finom szagot, valahányszor díszmagyart látok.
A zsúfolt templomot sem felejtem el soha,
ahova alig tudtunk utat törni, elül az úri rendek, aztán a subás, ködmönös
kiskunok, a berlinerkendős öregasszonyok, a sötét oltárokon csillogó
viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi füstökével, a
mézesfokhagymáséval – olyan nagy volt minden és én olyan kicsike! Igen, ez Osza
tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk magunkat a
szentélybe és közölte aggodalmát Agócs főtisztelendő úrral.
- Székre kell állítani ezt a Hüvelyk
Matyit, hiszen így egészen elvész!
Szólították is a harangozót, de az
vállvonogatással felelt a sekrestyeajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő
megpróbálja székkel törni át ezt a tömeget! – Föl kell tenni a kőpadkára a
gyereket – mondta valaki s már akkor föl is nyalábolt valaki s ráállított már a
márványkorlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél
magasabb lettem egy fejjel – óh, nem leszek én soha többet olyan nagy, mint
akkor voltam a félegyházi öregtemplomban.
Sokáig, nagyon sokáig álltam ott, mert
meg kellett várni, amíg a polgármester úr megjön, a karácsonyi gyertyácskák
meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó még sohasem próbált még
ilyent életében és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is
találtak illendőnek a kerubinok és én már kezdtem álomba zsibbadni a
márványpadkán. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág és Szente tanító úr
megrántotta rajtam az úri kabátot.
- Csak bátran, Fericském!
Hát miért ne lettem volna bátor. Csengettyűzött
a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön:
Szép karácsony, szép zöld fája,
Mondsza csak, honnan jövel?
Itt az instrukció szerint szétvetettem a
két karomat és a hosszú, lelógó kabátujjak akkorát lebbentek, mintha valóságos
szárnyaim nőttek volna. Ez olyan öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem,
minden strófa után röppentettem egyet. Ki is gesztikuláltam magam egy egész
életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanító úr költészetének, hogy még
Mihály arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a sátántaposást, és szalutált
a lángkardjával.
- Ember vagy. Fericske – jelezte Szente
tanító úr annak a pillanatnak az elérkeztét, amikor a szónokot minden
elfogadható oldalról üdvözlik. – Most már lejöhetsz, add ide a kezed!
Persze, csak a kabátujját adhattam oda,
amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt a
baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna
a kőben.
- Gyere hát, nem hallod – rángatta meg a
tanító úr mosolyogva a kabátujjat. – A nagyságos úr akar megsimogatni.
Egy nagyságos úr volt akkor az egész
városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép
férfiarca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet és a hangja már
simogatott.
- Gyere kis pajtás, majd leveszlek.
- Nem…nem ereszt a lábam – motyogtam
pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a
lábam hozzánőtt volna a kőhöz.
- Mi a macska, nem ereszt a lábad? –
nevetett Holló s erősen magához rántott.
Az egyik lábam elszabadult, de abban a
percben el is jajdítottam magamat éspedig jó kiadósan.
- Jaj, jaj, jaj, ne bántson!
A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez
és – Berta kisasszonytól hallottam később – vérehagyottan emelkedett föl.
- Szent Isten, ennek a kisgyereknek
odafagyott a lába a kőhöz.
A másikat már óvatosan engesztelték föl,
mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy
talpatlan csizmácskában léptem a közszereplés terére s ezért nem tudtam róla
többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először
elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott és hozzátapadt a kőhöz.
- Sebaj, kikerül a maga foltjából –
nyomogatta a lábam Sor doktor úr, hogy ott feküdtem összeszorított szájjal a követünk
ölében. Tudta a doktor úr, hogy a kenyérsütögető asszony fia vagyok, hiszen én
vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből
kiszedtük és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a
kis kopasz ember. Hanem azért azt mondta, hogy jó lenne elszalajtani Deszkóért,
a városi előfogatosért.
És így ültem először életemben úri
hintón, ami csak lépésben haladhatott a bőrruhás kiskunok és berlinerkendős
asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren, meg a világi dolgok
változandóságán. Sokan még akkor is törülgették a szemüket a meghatottságtól és
dicsérték a szép úri kitalálást. Különösen a női nemen levők, egy-két szüle
azonban elégedetlen reszkette a fejét, hogy az urak már a templomból is panorámát
csinálnak és szavalatot tartanak az oltár előtt.
- A mi kisfiúnk volt az, sógorasszony –
próbálta mentegetni az urakat Márton sógor és a felesége, ha ismerőst láttak
egy-egy tanakodó csoportban. De aztán felhagytak a népek fölvilágosításával,
mert a népek hol kinevették őket, hol zavartan hümmögtek, hogy mi érhette
Márton sógorékat ezen a szent napon? Majd éppen az ő gyermeküket karolják fel
az urak Krisztus urunknak áldott születésén. Nagyon fehérképű volt a fiatal,
aki papolt, a szaván is érzett, hogy mandulával etetik otthon, bizonyosan
valami nagy nembül való úrifiú volt, ugyan úrikisasszony is lehetett, nagyon
sergette-pergette magát.
Én pedig nem éreztem semmit a királyi
dicsőségből, amellyel bevonultam a Daru utcába, csak azt éreztem, hogy parázs
sütögeti lehúzott talpamat és akkor támadt először világtalan kis agyamban az a
gondolat, hogy van egy téli isten is, aki más, mint az az isten, aki a nyarat
mosolyogja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése