Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

Eredj, ha tudsz…

Eredj, ha gondolod,

Hogy valahol, bárhol a nagy világon

Könnyebb lesz majd a sorsod hordanod,

Eredj…

Szállj, mint fecske, délnek,

Vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasból a mérhetetlen égnek

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen

Hiszed: a hontalanság odakünn

Nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

Hogy odakünn a világban nem ácsol

A lelkedből, ez érző, élő fából

Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

Észrevétlen ezer új hangja támadd,

Süvít, sikolt,

S az emlékezés keresztfáira

Téged feszít a honvágy és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes sem hitte ezt,

Ki rabhazában élni nem tudott

De vállán égett az örök kereszt

S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,

Meglátogatták az itthoni árnyak,

Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,

A szívét kitépték,

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:

Inkább, semmint hordani itt a jármot,

Szórd a szelekbe minden régi álmod:

Ha úgy látod, hogy minden elveszett,

Menj őserdőkön, tengereken túlra

Ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten,

Mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom:

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok!

Leszek őrlő szú az idegen fában,

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz, lappangó rút féreg,

De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,

Mely temet bár: halló fülekbe cseng

És lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyújtózsinór,

A kanóc része, lángralobbant vér,

Mely titkon kúszik tíz-száz évekig

Hamuban, éjben,

Míg a keservek lőporához ér

És akkor…!

Még nem tudom:

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De addig, varjú a száraz jegenyén:

Én itthon maradok.