Nézd, életem az az évszak, amelyben
pár rőt levél (vagy az se) leng, a tar
fák ágai reszketnek a hidegben:
dúlt kórusukban nem zeng drága dal.
Bennem már csak az a homály dereng,
mely alkony után sápad nyugaton,
s amelyet lassan, feketén beleng
az éj, a fél-halál, a nyugalom.
Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
mely ifjusága hamván haldokol,
mint ravatalon, amelyen kivégzik:
amiből kelt, vissza abba omol.
Ezt látva csak erősödik szerelmed,
hogy szeresd azt, ki maholnap elmegy.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése