Google+ Followers

2015. január 27., kedd

Chinua Achebe: A bolond


Vonzották a piacterek és az egyenes utak. Nem a szomszédos, apró piacterek, ahol alkonyatkor egy sereg fecsegő asszony gyűlik egybe, hogy pletykáljon, és hogy megvegye az ogili-t az esti levesbe, hanem a hatalmas, tágas vásárok, amelyek idegent és ismerőst egyaránt odacsalnak, közelből és távolból. S nem a poros, öreg ösvények, amelyek a faluban kezdődnek és a patakig érnek, hanem a széles, sötét, titokzatos országutak, amelyeknek se vége, se hossza. Sokáig kóborolt, amíg felfedezett két ilyen vásárteret, amelyet ilyen széles országút kapcsolt össze: és így ért véget vándorlása. Az egyik vásártér Afóban volt, a másik Ekében. A két napig tartó út, amely a kettőt összekötötte, megfelelt neki: mielőtt Ekébe indult, elegendő ideje volt arra, hogy dolgait Afóban elintézze. Ott töltötte az éjszakát, és újra rendbe rakta kunyhóját, amelyet napközben két testes kofa bemocskolt, azt állítva, hogy az az árusítóhelye. Először ellenállt, de az asszonyok családjuk férfi tagjaihoz fordultak segítségért – négy tagbaszakadt bozótlakó férfihoz, hogy kiverjék őt a kunyhóból. Azóta mindig elkerülte őket, a vásár reggelén kiköltözött, és csak sötétedéskor tért vissza oda éjszakázni. Azután pedig reggel gyorsan elintézte dolgait, és elindult azon a hosszú, óriáskígyóhoz hasonlító, szép úton Ekébe a messzi Ogbu városából. Jobbjában készenlétben tartotta botját, baljával pedig a holmijával megrakott kosarat egyensúlyozta a fején. A botot nemrégiben szerezte, hogy védekezzen az apró gézengúzok ellen az úton, akik kővel dobálták meg, és saját anyjukra hoztak szégyent, nem rá.

Többnyire az út közepén ment, és szóval tartotta az utat. Egy napon azonban egy teherautó sofőrje rátámadt kocsikísérőjével együtt, és megpofozta. Azt mondta, hogy kocsija majdnem elgázolta őt. Ezután elkerülte a lármás teherkocsikat és a benne levő pernahajdereket is.

Egy nap és éjszaka elteltével már közel járt az ekei vásártérhez. Minden kis mellékútról a piaci árusok tódultak tömegesen a hatalmas országútra, hogy csatlakozzanak az Ekébe tartók hatalmas áradatához. Fiatal nőket látott, korsóval a fejükön, szembejöttek vele, a vásártérrel ellentétes irányba mentek. Ez meglepte. Azután még két korsót pillantott meg, a lejtős mellékúton bukkantak fel, amely szintén letért az országútról. Megszomjazott, fontolóra vette a dolgot, félbeszakította útját. Majd lerakta kosarát az országút szélére, és elindult a lejtős mellékúton. Előbb még megkérte az országutat, hogy ne haragudjon meg rá, és ne menjen tovább nélküle.

-      Neked is hozok vizet – ígérte az útnak, és gyengéden nézett vissza rá. – Tudom, te is szomjas vagy!


Okafo Nwibe köztiszteletben álló ember volt Ogbuban, és tekintélye egyre nőtt. Vagyonos és feddhetetlen jellemű férfinak tartották. A minap közölte a város ozó –ival, hogy szeretne bekerülni a következő avatási szertartások időszakában az öregek tiszteletre méltó tanácsába.

-      Kitűnő gondolat – hangzott a magas rangú férfiak válasza. – Ha majd látjuk, el is hisszük! – Ily módon fejezték ki véleményüket és tanácsukat, hogy a jelentkező jól gondolja meg szándékát, és bizonyosodjék meg arról, elegendő vagyonnal rendelkezik-e az avatáshoz. Hiszen az ozó avatás nem valami egyszerű névnapi ünnep! Ezúttal azonban óvatosságuk csak formális volt, mivel Nwibét okos embernek ismerték, és nem tételezték fel róla, hogy olyasmibe vág bele, amit nem bír befejezni.

Nwibe az ekei vásár napján jó korán kelt, és kisietett földjére, a patak másik partjára, hogy valamit dolgozzon, mielőtt délben benéz majd a vásárra, és megiszik barátaival egy-két ivókürt pálmabort, és talán beszerzi feleségei kunyhójának javításához szükséges néhány kéve tetőfedő nádat. A maga kunyhóját már évekkel ezelőtt végleg rendbe hozta, és a nádtetőt horganylemezre cserélte ki. Előbb-utóbb ugyanúgy megcsináltatja feleségei kunyhójának tetejét is.

Délre járt az idő, mire elvégezte munkáját, és felkészült, hogy a vásárba menjen. A pataknál megszakította útját, hogy lemossa magáról a verítéket. Ruháját egy nagy gömbölyű kőre rakta, és a vízbe gázolt. Senkit sem látott a közelben, egyrészt a napszak, másrészt a vásár miatt. Ösztönös illendőséggel mégis az erdő felé fordult, háttal az útnak.


A bolond elég sokáig figyelte. Valahányszor Nwibe lehajolt, hogy kezéből csészét formálva vizet locsoljon fejére és testére, a bolond mosolygott meztelen hátsó részén. Majd valami eszébe jutott. „Ez volt az a tagbaszakadt fickó, aki három másikkal együtt jött, és kivert engem a kunyhómból az afói vásártéren.” Bólintott. Aztán még más is eszébe jutott. „Ez volt az a pejnahajder, aki rám támadt teherautójáról az én országutam közepén.” Megint bólintott. És azután még valami eszébe jutott. „Ugyanez az alak uszította rám a gyerekeit, hogy kövekkel megdobáljanak és rondaságokat kiabáljanak utánam!” Elnevette magát.

Nwibe hirtelen megfordult, és látta a nevető bolondot, a patak völgyében visszhangzott a nevetése. A bolond egyszer csak elhallgatott, arcáról eltűnt minden vidámság.

-      Nicsak, most rajtakaptalak, meztelen vagy! – mondta.

Nwibe gyorsan kitörölte a vizet a szeméből.

-      Hallod-e? Meztelen vagy, rajtakaptalak, hogy a micsodádat mutogatod!

-      Úgy látszik, kedved támadt egy kis verésre! – felelte Nwibe fenyegető hangon, mivel a bolondokat könnyű elriasztani, ha az ember a verést emlegeti. – Csak várj, amíg odaérek…Mit csinálsz? Tedd le azonnal!...Azt mondtam, hogy tedd le!!!

A bolond felkapta Nwibe ruháját, és a derekára tekerte. Végignézett önmagán, és újra nevetésben tört ki.

-      Megöllek! – üvöltötte Nwibe, és kifelé gázolt a vízből, a méregtől felbőszülve. – Kiverem belőled ezt a bolondságot!

Fölfelé futottak mind a ketten a meredek, köves ösvényen, amelyet beárnyékolt a zöld erdő. Nwibe szeme előtt ködbe borult a világ, miközben futott. Botladozott, elesett, feltápászkodott, majd tovább botladozott, kiabálva és káromkodva. A bolond, szokatlan terhe ellenére, egyre növelte előnyét, mivel sovány és izmos volt, teste futásra termett. S nem is vesztegette idejét kiabálással és káromkodással. Csak futott. Két leány, a patakhoz vezető úton, egyszer csak egy férfit pillantott meg, feléjük futott a lejtőn, nyomában egy anyaszült meztelen férfival. Ledobták fazekukat, és sikoltozva elmenekültek.

Amikor Nwibe az országúton a nyilvánosság középpontjába került, már sehol sem látta a ruháját, és melle majd szétpattant a hőségtől és a gyötrelemtől. De továbbfutott. Homályosan tudta, hogy minden oldalról embertömegek veszik körül, és könnyekkel hangjában, meg sem állva, kérlelte őket:

-      Állítsátok meg a bolondot, ellopta a ruhámat!

Akkorra azonban már a bolond végleg eltűnt a messzeségben, a még sűrűbb tömegben, és a kapocs közte és a meztelen ember között már nem volt nyilvánvaló.

Nwibe most már mindegyre beleütközött az emberek hátába, és azután fellökött egy rozoga vénembert, aki csökönyös kecskéjét vezette.

-      Állítsátok meg a bolondot – kiabálta Nwibe -, ellopta a ruhámat!

Eleinte meglepetten néztek rá, majd ellanyhult érdeklődésük, hiszen a nagy vásárokon megszokták a furcsa látványokat. Volt, aki még nevetett is.

-      Azt mondja, hogy ellopták a ruháját!

-      Ez valami új figura, annyi szent! Nem is látszik nagyon bolondnak. Vajon nincsenek hozzátartozói?

-      Az emberek olyan könnyelműek manapság. Miért nem ügyelnek beteg rokonukra, különösen vásár napján?


Arrébb, már a vásártér szélén, két földije felismerte Nwibét, és az egyik ledobta jamgyökérrel teli, hosszú kosarát, a másik meg pálmaborral töltött tökedényét, és kétségbeesetten a nyomába eredtek, hogy megállítsák, mielőtt a lábát visszavonhatatlanul a vásártér megszentelt helyére beteszi. Erőfeszítésük hasztalan volt. Amikor végre elcsípték, már a megszentelt hely kellős közepén állt. Egy falubeli asszony zokogva adta oda fejkendőjét, aztán rátekerték, és kézen fogva hazavezették. Csak egyszer szólalt még meg, és a bolondot emlegette, aki a pataknál ellopta ruháját.

-      Nincs semmi baj – mondta neki az egyik férfi olyan hangon, mintha síró gyermeket nyugtatna meg. Továbbvezették, és vakon követte őket, széles mellét néma zokogás rázta. Számos földije és rokona csatlakozott a gyászos menethez, még anyja falujából is velük mentek néhányan. Az egyik férfi odasúgta a másiknak, hogy ez a legrosszabb fajta őrület, mélyen gyökerezik, és megnémítja áldozatát.

-      Bűnhődjön meg, aki az okozója! – felelte a másik.


Az első javasember, akit rokonai megkerestek, nem vállalta gyógyítását, és tisztességesen meg is indokolta elhatározását:

-      Igent mondhatnék, és elvehetném a pénzeteket – mondta. – Én azonban soha nem teszek így. Gyógyító erőmet egész Olu és Igbo ismeri, de sohasem állítottam, hogy életre tudok kelteni egy embert, aki már a túlvilág-szellem-vizeit megízlelte. Ugyanez a helyzet egy bolonddal, aki saját jószántából rohan be a vásártér megszentelt helyére. Jobban kellett volna rá vigyáznotok!

-      Ne hibáztasson bennünket… - felelték Nwibe rokonai. – Amikor aznap reggel elindult hazulról, olyan épeszű volt, mint te vagy mi…

-      Igen, tudom. Néha így is történhet. És ezek általában a legnehezebb esetek. Tudom.

-      Szóval semmit sem tehetsz, még szóra sem tudod bírni?

-      Semmit sem tehetünk. Már hatalmukba kerítették. Olyan, mint az a férfi, aki társai üldözése elől egy szentélybe menekül, és így szól: „Végy magadhoz, ó, szellem, a te védenced vagyok.” Ember többé nem értheti, és nincs hatalom, ami széttörhetné ezt a kapcsolatot. Megszabadult ugyan az emberektől, de istenhez tartozik.

A másik orvos nem volt annyira híres, mint az első, de olyan szigorú sem. Megállapította, hogy súlyos, igazán komoly esetről van szó, de senki sem ülhet ölbe tett kézzel, ha a gyermeke veszélybe kerül. Nem szabad belenyugodni abba, hogy nincs számára remény, hanem mindent meg kell próbálnia. Az aggódó rokonok buzgón helyeselve bólingattak. S az orvos akkor így szólt magában: „Ha egy orvos minden betegét elküldené, akinek gyógyulásában kételkedik, vajon hányszor lakhatna jól egy héten a keresetéből?”

Nwibe kigyógyult őrültségéből. Az egyszerű gyakorló orvos, aki meggyógyította, egyik napról a másikra a leghíresebb elmegyógyász lett. A Szellemek Országának Vendégeként emlegették. Ennek ellenére az az igazság, hogy az őrültség néha eltűnik, de sohasem nyomtalanul. Néhány nyom mindig megmarad – az őrültség lábnyomainak is nevezhetnénk -, amelyek egyre kísértenek. Hiszen hogyan is lehetne az ember olyan, mint azelőtt volt, akiről Olu és Igbo vidékén széltében-hosszában azt mesélik a szemtanúk, hogy látták, amint tagbaszakadt, életerős férfi létére anyaszült meztelenül tört át a tömegen, hogy a vásártéri szent hely hívására megjelenjen.

Nwibe csöndes, zárkózott ember lett, aki egyre jobban elkerülte népének vidám gyülekezeteit. Két évvel később, az elkövetkező avatási szertartások időszakában újra megérdeklődte, nem kerülhetne-e be a város öregeinek sorába. Ha akkor befogadják, talán kissé magához tér, az ozók azonban szokásuk szerint méltóságteljesen és udvariasan, de nagyon ügyesen, másra terelték a beszédet.

Ford.: Karig Sára


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5