A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdő Mátra kéklő közepén.
A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a
lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre,
fára.
S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Est-csillag áll.
Az tartaj az ég barna fátyolát,
a földnek égi árnyéksátorát.
Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.
De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon,
enyhe az est: illatos a virág:
virágzó fák közt kél a holdvilág.
A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.
Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése