Móricz Zsigmond: A világ végén már szép és jó

A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház közepén áll a kedves anyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog.

De a négyéves kis Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen. A gyerekek közé csak ő maga férkőzik be, de azok tudják, hogy nem tartozik közéjük.

Persze a kis Rozi nem tudja, mi az, hogy ő állami gyerek, neki is az a mamája, aki a többinek, úgy hívják, hogy kedves anyám, a többi gyermek is úgy hívja a vastag, nagydarab fekete asszonyt, aki most kiadja a parancsot a számtalan gyereknek, hogy vetkőzni..

Fürdés van, mert holnapután húsvét van, meg kell fürödni valamennyinek.

Mint egy méhkas, úgy zsibonganak, mint egy madárfészek, úgy csiripolnak, mint valami vásár, úgy civakodnak. Lány ez valamennyi. Tíz darab lány. Azért is bérelte az állami gyereket, hogy ha már tíz lányt ingyen kell tartani, hadd legyen egy, amék fizet.

Kedves apám nincs itthon, örülnek is neki, mert Tülkös bácsi oly éktelen dühös, hogy felesége minden évben becsapta, folyton csak lányt dobott a szeme elibe, hogy italnak adta magát, és ha hazajön, csak ostorral jön, és sorra veri az egész hadat.

Rozi is le tudna vetkőzni, de csak néz, kicsit duzmaszkodva, hogy a kedves anyám vele egy cseppet sem törődik. Senki se törődik vele, mert a vetkezés olyan izgalmat okoz, hogy éppen elég kinek-kinek. A legnagyobbik lány tizennégy éves, a legkisebb még bölcsőben van. Rozi-forma, négyéves van még kettő, az ikrek. A sok nevet ki tudná megtanulni, még az anyjuk is összevissza cserélgeti, sose tudja, mék a Mari, mék a Juli, Sári, Klári, Cica-Maca – ezek az ikrek. A három picinek még nincs is neve, mit lehet egy féléves gyereken szólítani.

De csak az az egy az érdekes, hogy Rozi olyan kimondhatatlan jól érzi magát testvérei között, sokkal jobban, mint azok egymással. Ennek a kicsiségnek már van múltja. Nem első hely ez, ahol családot tanult ismerni. Rövid kis életében már a harmadik helyen lopja a szülei szeretetet. Éppen ezért csak neki fáj, hogy vele senki se foglalkozik. Se a kedves anyám, se a gyerekek, se Mari, se Juli, se Sári, se Klári. Ő csak áll oldalt, elbiggyesztett szájjal, és várja, hogy hát ővele mi lesz.

A kedves anyám kiönti az üstből a forró vizet a nagy kádba, amit behoztak kintről, s a lányok berakják egymást s saját magukat. Most olyan a kád, mint a szüreti puttony, tele szőlőfürtökkel.

De Rozi még mindig magában áll, ott külön, s nem tudja, mi lesz vele. Az ujját a szájához dugja s néz, néz..

A gerendás szobát felveri, szinte szétveri a lárma, a kedves anyám folyton kiabál:

-      Ne kiabáljatok, megbolondulok!

S annál jobban kiabálnak, kacagnak a vízben, és kiabálnak. Sok pucér lány. Marinak már akkora combja van, mint a kenyér.

Duzzog a kis Rozi, de nem mer beleszólni, mert így van ez az evésnél is, ez a világ rendje, megszokta ő azt már nagyon, hogy ő kenyérből is csak akkor kap, a végén, ha már mindenki kapott, és ha marad.. Ha nem marad, akkor nem is kap. És nem sír és nem kiabál és nem  követel. Ez valami titokzatos dolog, hogy az állami gyerek, az úgy megtanulja, hogy neki nem kell sírni, se kiabálni, se kérni, csak várni…S  Rozi is vár, mint egy kis koldus a kapu előtt, míg valaki ki nem visz neki valami alamizsnát.Már ebben a parányi kis négyéves lányban pontos érzék van a nincstelenség jogköre iránt Neki joga van itt állni s végigvárni míg a tíz gyerek megfürdik. Emlékszik, hogy ő már fürdött a télen is velük, és akkor még neki a kezére kellett verni a kedves anyámnak, hogy maradjon sorra. Most már nem kell. Nagyon régen volt ugyan, de nem felejtette el, hogy az ő szerepe az, hogy várjon. Hát vár.

De nézni szabad.

-      Egyél tejet! – szól rá kedves anyám. – Ott a tej.

Igen, de Rozi csodálatos módon nem szereti a tejet. Nem kell neki.

-      Nem – mondja dacosan.

A kedves anyám folyton elfelejti, hogy melyik gyerek mit szeret, hogy győzné ő fejben tartani, hogy az állami gyerek nem eszi meg a tejet. Mindig van, aki megeszi a részét, mire ő csak észre is venné.

-      Nem kell a tej?

-      Nem. Egye meg maga.

-      Hogy a fene egye meg a gyomrodat! – ripakodik rá a kedves anyám, és ronggyal kezdi súrolni egyik lányának a nyakát,sőt homokkal: olyan fekete, mint az üszőé.

-      Lódulj ki! – kiált rá Rozira.

Büntetni kell a gyereket. A gyereket folyton büntetni kell, mert másképp elszilajodik.

Rozi nem mozdul: ez olyan elvetemedett, ez az állami gyerek,hogy ennek nem lehet parancsolni.

-      Nem takarodsz rögtön ki? – S meglódítja, s a kis lányka úgy kipenderül a nyitott ajtón a hűvös konyhába, hogy azt se tudja, hol áll meg.

Most aztán kinn áll a pitvarban. Az ajtó be van zárva. Annak a kilincsét már eléri, de már van benne annyi nevelés, hogy csak nézi a kilincset, soká nézi, nézi, kitartóan, kis fekete szemeivel csak néz, csak néz, de nem nyúl hozzá.

De hogy a tejet emlegették, éhes lesz.

Nem teketóriázik, abban a percben megindul, otthagyja a szoba ajtaját, és megy a kamarába Annak madzagkilincse van,azt meghúzza, az ajtó ettől a furcsaságtól, hogy az ember egy madzagot megránt, kinyílik.. Rozi bemegy, és ott van a kenyér az orra előtt, nagy fél kenyér. Odamegy, és két kis fekete kezével nekiáll és belemarkol és letöri a ducát. A markában marad a kenyér, azzal fordul és megy és billeg, közönyösen ballag, elmegy a szobaajtó előtt, bentről hallja a nagy lármát. kacagást, visítást, és csak megy tovább, hazamegy. A szalmába megy, oda, ahol az este laktak…

Mert az este részegen jött haza Tülkös bácsi, alig tudott menni, nagyokat lépett, és a fejével folyton a falba ütötte magát, amit a kis Rozi a világon a legrendesebb dolognak érzett, s Tülkös bácsi valami csuda dolgot kotort elő, amivel a búzát verték agyon a nyáron, a végén kis bot lóg a hosszú botról, és azzal a hosszúval kezdett ütni, s folyton csak a kedves anyámat verte és ütötte. És akkor a gyerekek, akik most úgy kacagnak, éppen úgy visítottak. Úgy sikított a tíz lány, mint a tíz darab trombita, csak a kis Rozi nem sikított. Őneki is kedves apám a Tülkös bácsi, de ő a maga kis pici eszével és jogi érzékével valahogy tudja, hogy neki se visítani nem szabad, ha kedves apám üt, se kacagni, ha kedves anyám mosdat a kádban.

Akkor is ő már aludt, de kedves anyám kiragadta a kuckóból, és kiszaladt vele az udvarra, pedig jó hideg volt és elfutottak mind mezítláb a szérűbe, az udvar végébe, és ott bebújtak a szalmába meg a szénába. Ó, olyan nagy házak vannak ott az udvaron szénából, nagyobb, mint amibe laknak, s akkor a lányok mind fészket csináltak a kazalban és bebújtatták egymást, és setét volt, és csakugyan Tülkös bácsi nem jött oda, nem lelte meg őket, és ő is ott volt, bebújva Sárival egy lyukban, még szerencse, hogy úgy aludt el, hogy róla semmi ruhát se vettek le, s a kis cipőjét nem húzták le, ő csak aludt, de más nem történt vele. Így nem is fázott meg olyan nagyon, hát most szaladt és szaladt, és ment haza, a szalmaházba, és megkereste, de nem találta meg azt a fészket, ahol tegnap este bújtak, de nem is kereste, mert itt már védve érezte magát, és hozzáfogott megenni a cipót, mint a kiskutya, ha lopott, vagy a kisegér.

És a kis állami gyerek, mint a kiskutya, ha lopott, vagy a kisegér, ha talált valami majszolnivalót, csak ott állott, s a fejét bedugta a szénába, és úgy rágcsált, és nagyon szerette mindig a kenyeret, nagyon boldog volt, hogy kenyere van, és úgy ette, mintha az övé volna. Vót neki egy kis esze, olyan kis magához való esze, ha nagyon fiatal volt is. Tudta, hogy hol áll a kenyér, és törni is tudott magának, ha nem is volt kése, meg ha lett volna is, akkor se vágott volna, mert azt még nem tudott…

Egész addig tartott az evés, míg a ház felől nagy lárma nem lett. Ez igen soká volt. A fürdés már befejeződött, és kedves anyámnak valahogy eszébe jutott a kis Rozi. Kikiáltott a pitvarba, hogy gyere be, de onnan senki se felelt. Muszáj volt kimenni, s azonnal látta, hogy a kamara ajtaja nyitva van, mert a kicsinek odáig még nem ért a kis esze, hogy a nyomokat eltüntesse. Persze, kedves anyám azt is látta, hogy a kenyér meg van szentségtelenítve, s ebből már azt is tudta, merre kell keresni a kis Rozit, s csakugyan egy perc, és a szalmakazlaknál járt, s fogta a nyakát a kislánynak, és felemelte, mint egy békát, s megrázta, és nagyokat ütött rá, ahol érte, az állami gyerekre.

-      Nem fogsz megfürödni! – mondta. – Tolvaj disznó! Most aztán büdös leszel húsvétra, és dögölj meg!

De a kis Rozi, a kis állami védett, már ehhez hozzá volt szoktatva. Nem is lehetne az, hogy őtet ne verjék, őtet csak verik. Az már nem is fáj olyan nagyon, hogy visítson, fáj, de már hozzá van szokva, el van rá készülve, hogy neki minden falat ételért bizonyos verést kell elszenvednie, úgyhogy ő ilyenkor is csak hallgat, ha verik, mert minek sírjon, senki se vigasztalja meg, senki se menti meg, és nem is törüli le könnyét, az állami gyereket csak verik. Ő nem tudja még, mi az, hogy ő állami gyerek, csak nála ez a dolog technikája, hogy ha verik, nem sír. Ha ételt lel, megeszi, ha ütik, hallgat.

De most valami csoda történt.

Megjelent a helyszínen az állam.

A Néni jött, a felügyelő néni, aki meg van bízva a kiadott lelencnek a gondozásával, és kijött most a tanyára, és megnézte, hogy a kis Rozival mi van, s mi lesz húsvétkor, és véletlenül éppen rajtakapta, hogy kedves anyám verte az állami gyereket.

Ebből nagyon furcsa dolog lett. A szelíd és csöndes néni kiabálni kezdett, ellenben a nagy, fekete kedves anyám igen hallgatott.

-      Azt hiszi, nincs más, akihez a gyereket odaadhatom? – mondta a Néni. – Majd meglátja, hogy van…Hogy néz ki ez a gyerek? Hol vannak a ruhái? Hol vannak a ruháid?

Rozi az ártatlanság zsenialitásával azt mondta:

-      Kedves anyám mindig Cicára meg Macára adja.

-      Mi az, maga a macskákat hálatja a gyerek ruháiban?

És a kedves anyám csak hallgatott. S a kis csodálatos megértette, hogy itt baj van, a Néni buta, és azt hiszi, hogy azok valami macskák, pedig azok az ő testvérei.

-      Nem macska. Jány.

-      Ahá! – értette meg a Néni. – Maga a saját gyermekeire adja az állami ruhákat? No jó, hogy tudom. Azonnal összeszedni minden ruhát, s a gyereket viszem. Éppen van egy jó helyem a számára, bent a faluban.

Nem volt mit tenni, kedves anyámnak össze kellett szedni a ruhákat, és a Néni kocsira rakta a kislányt, és egyszerűen elvitte magával. És a kis Rozi egy szót se szólt, már megint a nagy bölcsességénél maradt, hogy neki nem szabad megszólalni, ha róla intézkednek.

S a kocsi végül is beért a faluba, és megállott egy szép ház előtt, ahonnan kijött egy piros arcú, kövér, vidám néni, és ölbe kapta a kis Rozit, és nagyon hálálkodott a Néninek, hogy ilyen szép húsvéti ajándékot hozott neki.

Dea kis Rozi már megint kívül érezte magát a világon, s újra hallgatott, és morózusan nézett apró, fekete szemeivel.

-      Én kedves anyámhoz akarok menni – mondta, s letörülte arcáról a csókokat.

De a kövér néni csak nevetett, s bevitte a szobába, és nagy babát mutatott neki, hogy: nézd csak, ez mind a tiéd lesz, ha itt maradsz.

Ám ő egyre jobban gyanakodott, és a Jézusért sem hitte volna el, hogy neki nem kedves anyja a kedves anyja, hiába mondták, hogy nem az szült tégedet, nincs neked anyád.

Ez még jobban megrémítette és megharagította, hogy most ezek az idegenek el akarják rabolni az ő kedves anyját.

Már a Néni el is ment, s csak biztatta utolsó szavával is a kövér nénit, hogy: csak bánjon vele szépen, akkor majd meglátja, megszereti magát a kis Rozi.

A kis Rozi nagyon el volt bigyeredve, az a sok minden, ami ma történt, a fürdés, a sok meztelen lánytestvér, a kenyér, a szalma, a verés, a Néni, a szekér, ez sok volt neki egy nagypéntekre.

-      Le foglak fektetni, kicsikém, úgyis rengeteg dolgom van – mondta a kövér néni, s lefektette a kis Rozit egy nagy díványra, s betakarta úgy, ahogy volt, meleg kendőkkel.

De a kis Rozi csak hagyta, azzal a fifikus kis ravasz eszével azt mondta magában, csak ereggy ki innen.

S mikor a kövér néni kiment, ő abban a pillanatban felugrott, és minden habozás nélkül kifutott a szép szobából, a nagy hajú babák mellől, és ki az udvarra, és ki az utcára. És olyan kutyaszerencséje volt, hogy senki se látta meg. Az egész faluban mindenki húsvétra készült, senki se volt az utcán, s kis Rozi mehetett, amerre a szemével látott.

És ő szaladt az úton, a poros országúton, és ment, amerre az út ment, míg csak ki nem ért a faluból. Akkor ment tovább, és csak ment, csak ment, s látta az eget, ahogy a földre ért, s azt gondolta a gömbölyű kis eszével, hogy ott van a világ vége, és ott már jó lesz.

És már néha azt hitte, hogy meg tudja fogni kis kezével a világ végét, de újra jött az út mellett egy fa, azután jött egy kút, és a világ vége nem akart ideérni. Addig-addig, hogy végén jött egy falu, amilyet ő még sose látott.

De ő csak ment, ment a kis lábain, pedig már olyan fáradt volt, hogy folyton megállott és fázott. Lila volt a szája, és lúdbőrös az egész teste, de ő azt nem tudta, mit jelent, s azt sem tudta, hány hét a világ.

Egyszer csak megszólítja egy asszony:

-      Hová mégy, te kisleány?

Nagy lompos kutyák voltak mindenfelé, és a kis Rozi meg volt szeppenve, s csak nézett a nénire.

Igen, de a néni csak hirtelen összecsapta a kezét.

-      Én ismerem ezt a gyereket, ez a Tülkösné egyik lánya. Hogy kerülsz te ide?.

No most jött a kis Rozi nagyszerű csalafinta esze. Nem merte megmondani, hogy elszöktem, hanem azt mondta:

-      Bejöttünk kedves anyámmal a piacra, és kedves anyám elveszett. Kedves anyámhoz akarok menni.

S most először, egész nap, rázendítette a sírást. Igen, mert azt érezte, hogy most aztán csak a sírás segít rajta. Mert ha sír, nem kell beszélni, ha sír, megsajnálják, s megteszik, amit kér, és ha sír, minden jó lesz, mert a sírástól félnek az emberek, de persze csak idegenben, otthon nem fél senki attól, ha ő sír, otthon nem érdemes sírni.

Hát a sírás csakugyan használt. A néni kezén fogta, s mikor megérezte, milyen hideg a kis Rozi keze, ölbe vette, a kötényével takargatta, és bevitte a maga házába. Ott lefektették és faggatták és sajnálták.

És a ravasz kis Rozi elfogadott minden részvétet s csak annyit árult el, hogy: „a világ végén már jó”.

Senki sem értette. Éccaka ott hált, s másnap reggel, húsvét szombatjának reggelén befogatott a bácsi a kocsijába, mert ezek is gazdagok voltak, és lovuk, szekerük volt, és nagy házuk, és a kocsin vitték haza kedves anyámhoz.

No, ott nagy zsivajjal rohantak rá a gyerekek, és még a kedves anyám is furcsán nevetve pislogott rá.

-      No, te rossz kutya, letöröd még egyszer a kenyérnek a pilléjét?

Tudja, komámasszony,, annyit kap, ami belefér, és megszökött a disznó a fürdetés elől a szalmakazalba, és ott zabálta a kenyeret…Csak kitapodni a belét az ilyen állami kölyöknek!

Evvel lehajolt a kis Rozihoz és megtörölte az arcocskáját. De azért állotta meg, hogy egyet ne düffentsen a kicsi hátán.

A kis Rozi fellesett, s meglátta a kapun keresztül a távolban az ég alját. Nagyon csodálkozott, hogy itt is van világ vége. Míg itt lakott, nem is vette észre…

-      No, jó itthon, te nyavalyás?

-      Ott – nyújtotta kis ujját, s a távolba mutatott.

-      Mi az az ott?

-      Ott…ott…

Nem merte kimondani, hogy ott jobb, a világ végén…Ott jó lehet.