Eino Säisä: Csupasz falak

A képzőművészet és irodalom tanára, Esko E. Napponen osztálytársához, Pulkkinen földmérő mérnökhöz készült születésnapra. Napponen alacsony növésű férfi volt, a negyvenharmadik évét taposta, finnesen szőke haja pedig veszedelmesen ritkult a homloka fölött. Ráadásul arcának két oldala erősen különbözött egymástól. Gyakran megállt a tükör előtt, könyvvel eltakarta arcának egyik felét, és újra meg újra csodálkozott. Ha embertömegbe került, figyelte az arcok sokféle változatát Ezért különösen szerette a tömeget,és igyekezett közé jutni amikor csak tehette.

Kiszámíthatatlan, hogy némelyek miért oly bizonytalanok, mások pedig miért határozottak. Ez aligha függ valami külső tényezőtől. Talán az egyik magyarázat az, hogy némelyek hibáikat hibának tekintik, mások viszont személyiségük jellegzetességének. Alighanem így van. Tehát az ok az ember természetében keresendő,ez pedig sokféleképpen értelmezhető dolog. Egy megállapítás mindenképpen ide kívánkozik, az ugyanis, hogy a bizonytalanság ott lappang mindannyiunkban. Ha valaki ezt tagadja, nos, hát legfeljebb idegenkedik ettől az olvasmánytól.

Esko E. Napponent sok tekintetben nem becsülték, szavára nem figyeltek oda, nem játszott szerepet, nem szerették őt, nem is gyűlölték, senkinek sem kellett tartania tőle, de bárki dédelgethette. Aki dédelgette, kedves lénynek találta. A választásokon persze lehetett szava. Pulkkinen földmérő mérnök születésnapjára meghívták, mint ahogyan a többi tanárt és a templomos falu, az egyházközség színe-javát.

Meg kell mondani, hogy éppenséggel soha senki sem bántotta őt jobban annál, mint ahogyan az a mindennapi érintkezésben megesik. Minden bizonytalansága és képzelődése belülről fakadt és irányította őt, úgyhogy élete szüntelen mérlegelésből, tépelődésből állt. És ami a legfurcsább, jó tanár volt, senki sem ütötte bele az orrát tanári munkájába. Ő maga csodálkozott ezen a leginkább.

-      Mit számítok én…- mondogatta gyakran önmagáról. Nem igényelte, hogy valaki is tiszteletben tartsa.

Nos, hát elegáns sötét ruhát vett fel, hozzá fehér inget, vörös nyakkendőt. Általában a nyakkendőjére különösen kényes volt, mindig minta nélküli és egyszínű nyakkendőt viselt, hogy művészlelkét érzékeltesse. Ajándékot nem kellett vennie, mivel illő összeggel járult hozzá a tanárok közös ajándékához. Az iskolából hazafelé jövet mégis betért egy üzletbe, hogy szivardobozt vásároljon. Természetesen nem a felköszöntő alkalmával adja majd át, hanem később. Egy idő múlva, könnyed terefere közben, mintegy véletlenül a zsebébe nyúl és kijelenti: „Hehe, hiszen te dohányzol…Milyen lenne ez a szivarok számára? Az asztalom fiókjában őriztem eddig.” Ekkor átadná a dobozt, és más irányba terelné a beszélgetést. Ilyen módon alkalmazkodna a társasághoz: nem is lenne túlságosan szem előtt, de nem is szorulna háttérbe, kivenné részét az esti színjátékból. Szivarjait a mellzsebbe helyezte, ahonnan a legkönnyebben előhúzhatta. Felöltötte fekete ünnepi kabátját, ahhoz megfelelő fehér sálat kötött a nyakába, így aztán indulásra készen állott. Még egyszer körülnézett a lakásban, és zsebre tette a bejárati ajtó kulcsát.

Pulkkinen mérnök házától ötvenméternyire Esko E. Nupponen lelassította lépteit. Az épület és az udvar ki volt világítva, a fákon csillogott a zúzmara, a bokrokat láthatóan agyonápolták. A házban már többször járt, a berendezés, a bútorzat nagy múltú, öreg nemzedék bélyegét viselte magán. Ezen a helyen olyan ember marad szívesen vendégségben, aki megszokta az egyenes vonalú, teljesen sima bútorokat, üres falakat, csupasz padlókat.

„Folytasd az utadat! – buzdította magát. – Valaki észreveheti, hogy lassabban mégy, s ki tudja mire gondol. Talán már észre is vették.” Ekkor már megállt, lábát a járdaszegélyre helyezte, és megigazította cipőfűzőjét. A szeme sarkából lopva figyelte a házat, az ablak mögött ünneplőbe öltözött emberek mozogtak.

„Mennyire kiöltözött erre az alkalomra mindenki! Nem jutott eszembe, hogy efelől valakinél is érdeklődjem. A ruhám persze megfelelő, ez kétségtelen. Mégis felvehettem volna az új ruhámat, öltözékem túlságosan régi.

Folytatnom kellett volna az utamat, akkor most már odabenn lennék. És különben is időben kellett volna megjelennem, nem pedig késnem. Esetleg én leszek az utolsó, még különcködésnek fogják fel a dolgot! De hát én barátjuk vagyok, jó viszony van közöttünk. Kár tétováznom!”

Felegyenesedett, aztán még egyszer pillantást vetett cipőfűzőjére, jól van-e megkötve, egy percig álldogált még, mintha gondolkodna valamin, aztán hirtelen megfordult, és elindult arra, amerről jött. Csak a könyvesbolt kirakatának homályos bemélyedésében állt meg, kezét hátán összekulcsolva ácsorgott a kirakat előtt, és érdeklődéssel vizsgálgatta a kiállított könyveket, előre is hajolt, hogy jobban lásson, majd felegyenesedve továbblépett a következő kirakathoz.

„Túlságosan jól vagyok öltözve egy esti sétához, - morfondírozott magában idegesen -, itt nem időzhetek sokáig. Befordulhat valaki a sarok mögül, s leáll velem fecsegni. Ezzel az időhúzással elárulom bizonytalanságomat, s nevetségessé teszem magam.

Minden izgalom nélkül be kell lépni hozzájuk – tanácsolta önmagának -, hiszen Pulkkinen kedves ember, derék fickó. Az asszony pedig a legjobb kollégám!

Úgy megyek el hozzájuk, mint ahogyan az ember az ismerőséhez állít be.

Üdvözlök mindenkit, aki a közelben áll. Rázzanak csak kezet velem a papok, meg mindenki, aki ismeretségre vágyik. Van nekem becsületem!

Igen, éppen erről van szó! Erről és semmi másról.

Jól végzed munkádat, mindenkit békén hagysz, megadod a tiszteletet másoknak, és ilyetén cselekedve feltételezheted, hogy mások is tisztelnek téged. Kicsinyességgel senki sem vádolhat.

Nem kell senkinek sem a kedvét keresned, ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy bárkit is megsérthetsz. Ha mégis megtennéd, csak elővigyázatlanságból történhet meg, ezt pedig meg szokták bocsátani.

Légy természetes, semmi egyebet nem várnak tőled. Semmi esetre sem szabad kutató tekintettel bámulnod bárkit vagy bármit, de nem kell örökké mosolyognod sem. Tudod jól, a mosoly! Ha az ember sajnálatot akar kiváltani, akkor mosolyog, mint a vadászkutya.

Miután lekezeltél, csatlakozol a férfiak csoportjához, vagy kávét iszol. Körülnézel, rágyújtasz, néhány szót váltasz a melletted állókkal. Aztán már minden megy magától.”

Megnyugodva indult el újra a születésnapra. Fürge léptekkel haladt, mindjárt bent lesz a melegben, könnyedén, gondtalanul tereferél barátaival, szimatolja az illatokat, otthonosan érzi magát, és élvezi a barátságos környezetet. Mi sem üdíti fel úgy az emberi lelket, mint az együttlét az emberekkel ilyen nagy társaságban, a gondolatok egymást váltják, peregnek a szavak, felröppen egy-egy tréfa. Teljes biztonságban üldögélhet. A beszélgetés néha ellankad, és persze megesik, hogy az élénk eszmecsere légkörében több kisebb csoport alakul, és komoly dolgokról folyik a szó. Hiszen az ilyen légkör ösztönzően hat az emberre. Ugyanúgy, mint az utazás, a temetés, vagy bármilyen különleges helyzet: az emberi elme megélénkül, az éleslátás fokozódik. Meghallgathatjuk a beszélgetést, esetleg bedobunk egy gondolatot, amely mellett nem lehet kézlegyintéssel elmenni. Ezután tovább sétálgatunk a vendégek között.

Ezekben a percekben éppen a ház elé ért, és bár kísérletet tett arra, hogy beforduljon az udvarra, lába továbbvitte, el az épület mellett, egyre messzebbre és messzebbre. Amikor ráeszmélt, mi is történt, léptei megnyúltak és meggyorsultak. Forró hullám járta át testét, és kiverte a veríték. Érezte, hogy nem ura önmagának, még mozdulatainak sem, s ez megijesztette, elrémítette. Elerőtlenedett. Hová jutott? Egy pillanatra az villant át az agyán, hogy ez már elmebaj. Most tör ki rajta. Majdnem sírva fakadt, és szinte lerogyott a járdára. Közben mindvégig ágaskodott benne a dac ezzel az emberi világgal, törvényeivel és szokásaival szemben:

„Gyengeséged nem szabad felfedned. Véged van, ha észreveszik, hogy erőtlen vagy. Ha összerogysz az utcán, és így találnak meg, ez olyan, mintha búcsút mondanál a világnak: többé nem tartozhatsz az emberi közösségbe, a malmok lassan, de biztosan összezúznak.”

Amikor az aléltság úrrá lett rajta, a hányinger kerülgette. Nem hányt. Ha az történik vele, megkönnyebbült volna ez lett volna számára a menekvés, ehhez azonban a gyengeség rövid ideig tartott, ereje visszatért Most azonban a melle, gyomra tájékán, a lábában támadt valami bénító érzés.

Ez az egyedüllét?

Erről nem bírt beszélni. A szó elvált hétköznapi jelentésétől, attól a tartalomtól, amellyel ez a környezet és ezek az emberek megtöltötték, és szélesen tárult ki előtte. És különös, éppen így nyilatkozott meg igazi értelme: ez kimondhatatlan jó érzéssel töltötte el, nyomasztotta is, és jó érzés is volt.

Adódnak olyan kicsiny és jelentéktelen esetek, amelyek hatására a szavak határjelentése fellazul. A mindennapi világ: ez az út, a házak, a fák, a telefonpóznák, a templomok, a lámpák…Olyanok lettek – velük együtt persze az emberek is -, olyan szavakká váltak, melyektől elkülönült értékjelzésük, és csak egyszerű címkék maradtak.

A világ sivárabbnak hatott.

Ám egyáltalán nem erről volt szó, sem a bizonytalanságról vagy biztonságról – ezt megértette. Más világban élt, ez az igazság. Régebben is, amikor a bizonytalanság még nem vett ennyire erőt rajta, nehezen jött rá a dolgok nyitjára, a függetlenség is szokatlan volt számára. Kopár szobában, a csupasz falak közt érezte jól magát. Abban a világban érezte magát otthonosan, amelyben különféle címkék vették körül: fák, bokrok, kövek, pajta, faház, másik ember, akármi más: ő is része volt ennek a maga teremtette világnak, amely, ha ostoba volt is, másképp volt az. Saját színfalai között kellett maradnia, ilyen helyzetben kellett megtalálnia azt, amire szüksége volt, s ami hozzá tartozott. Ha pedig nem találta, mégiscsak – mondjuk így: önmaga lehetett, bár ez a kifejezés ugyanúgy visszataszítóan hangzott és hatott, mint a születésnap szó. Abban a társaságban az ember könnyelműen dobálózhatott olyan kifejezésekkel, mint: egyedüllét, függetlenség, önmaga lenni. Ugyanolyan könnyedén vetették oda, mint azt, hogy: mi újság, hogy van?

„Elmegyek innen a pokolba a következő nyáron, bár egyik hely sem különb, mint a másik. Egyszerűen helyet változtatok.

Itt vannak ezek az emberek, nem okolom őket. Csak nem tartozom közéjük. Másutt se különbek az emberek, nem is rosszabbak. Hitvány banda vagyunk, akármelyik rétegről is van szó, így igaz.

Mitől is van mindez?

Bennem volt, lábam továbbvitt az ünneplő ház mellett. Itt vallottam kudarcot.

Születésnapok, ünnepek. Talán valaki éppen most beszédet tart. „ Te Arvo – én csak a keresztneveden szólítalak, hisz mindannyian jól ismerünk…Te Arvo!” És ezután következnek a minősítések: teremtő erő, megbízható alkotó, s ki tudja, mi még? Így hát ti most ünnepeltek, és én nem vagyok köztetek. Most igazán különös ünnepi hangulatban vagyok, komoly az arcom, semmi sem tudna kizökkenteni. Ez legalább nem fecseg hiábavalóságokat, mondanátok.

Kissé fáradt vagyok, de ti csak ünnepeljetek. Érezzétek jól magatokat. Rúgjatok ki a hámból! Csináljátok, ha kedvetek van hozzá. Erre viszont nekem éppenséggel semmi szükségem. Hazamegyek, bár ez sem okos megoldás.”

Megnyugodva, határozott léptekkel indult el visszafelé, rövidesen az ünneplő ház elé ért, és ekkor eszébe jutott a szivardoboz.

„Át kell adnom, ha már megvettem.”

Így történt, hogy befordult az udvarra. Egy pillanatra megállt a lépcső tövében, és töprengett , mitévő legyen. „Be nem megyek, ünnepeljetek csak! Innen hazatérek, ahol jól érzem magam. És azt teszem, amit akarok.” Elővette a szivardobozt a zsebéből, és a postának szánt nyíláson keresztül bedobta. A doboz pottyanva koppant az előszobába. Ekkor megfordult, és elindult hazafelé.

Késő este sokáig álldogált meztelen felsőtesttel sötét hálószobája nyitott ablaka előtt, és magába szívta a nyers, fagyos levegőt. „Az elidegenedés így kezdődik” – gondolta. Amikor fázni kezdett, behajtotta az ablakot, és bebújt a takaró alá.

Reggel alapos náthával ébredt.

Másnap a tanári szobában Pulkkinen földmérő mérnök titokzatos ajándékáról folyt a szó. A cselédlány az előszoba padlóján szivardobozt talált – nem éppen olcsó, de nem is valami drága darab -, amely nem árulta el, ki az ajándékozó. Valaki kétségtelenül hozta, méghozzá férfi, mivel a cselédlány meghallotta a koppanást, az előszobába sietett, megtalálta a dobozt, és kiszaladt, hogy megnézze, ki dobta be az ajándékot. Senkit se látott az utcán, kivéve egy sietve távolodó férfit.

-      Ki a csoda lehetett ez? – töprengett a társaság.

-      Vajon ki?

-      Mindenesetre titokzatos.

-      Barátságos megnyilatkozás, csak egy kicsit furcsa.

-      Arvo valamelyik ismerőse. Elkésett, és nem mert bejönni.

-      Egy férfi az egyházközségből, ott sok ismerőse van.

-      Valószínűleg, de ezen a dobozon nincs semmi jel. Az ilyen ajándék nem okoz örömet, csak fájdalmat. Meg sem köszönheti az ember.

-      Az újságba kell közzétenni a köszönetet.

-      Szerintem ez mindenképp kissé ízetlen eljárás.

-      Arvo személyesen szeretné megköszönni – szólt közbe Pulkkinen asszony.

Esko E. Nupponen nem vett részt a beszélgetésben. Egy félreeső asztal mellett üldögélt, és szótlanul szipákolt.

-      Miért nem jöttél el, Esko? – lépett hozzá Pulkkinen asszony.

-      A náthámmal mindenkit megfertőznék!

-      Mégis eljöhettél volna. Kellemes volt. Nem igaz? – fordult hátra az asszony. – Senkit sem zavart volna ez a nátha.

-      Engem zavart!

-      Majd eljössz, ha rendbe jöttél. Hogyan szedted össze ezt a náthát? Most nincs járvány!

-      A hét elején volt.

-      Jó orvosságot tudok, felírom a nevét. Hazafelé menet vedd meg. Forró vízbe dobod és belélegzed. A lábad is tartsd melegen, és feküdj ágyba. Holnap a náthának se híre, se hamva. Hol is kaphattad?

-      Ha tudnám, elkerülném az olyan helyeket.

-      Nyitott ablak mellett alszol?

-      Alighanem nyitva felejtettem az előző este.

-      Hát erről van szó! – állapította meg Pulkkinen asszony, felállt az asztaltól, és egy papírlapot tett a férfi elé. – Elmégy és ezt megveszed. Ettől biztosan elmúlik.

Esko E. Nupponen, a képzőművészet és irodalom tanára, hálásan tekintett a távozó asszonyra.

Ford.: Oláh József