Szegény cipész!
Miféle démon-ész ítél,
Hogy te a lámpafénybe nézz,
Míg ragyog a szép május-éj?
Magányod csöndjén áthatolva
Suttogás ébred, halk neszek,
Éjfélt kongat a toronyóra,
Mint álmos, késő üzenet,
Az idő hömpölyögve múlván
Útjában mindent elragad,
Sok-sok órája, mint a hullám,
Sodorja ifjúságodat.
Mint kalapács ütése koppan,
Az aszfalt zajjal megtelik:
Kis cipellők kopognak ottan,
S "amerikai" lábbelik.
A műhely körülfog szorongva,
Szemed fáradt és rebbenő:
A lámpából az ernyőn lomha
Füstkígyó tekereg elő,
Mint annyiszor, szívednek álma
Érzelgőssé tesz szerfelett,
Zenés estélyre, fényes bálba
Visz a lakkcipős képzelet.
Selyem a bélés, könnyű szálak
Ha álmodsz, álmodj hát vele:
Tündérleányt, hófehér lábat
Álmodhatsz magadnak bele...
................................
A bálban... nincsen szebb virágszál,
Sugár, nemes és álmatag,
A konfetti esője rászáll,
Táncosok lengnek, ringanak...
Az álmok messzire ragadnak;
Az ő csöpp topánkáihoz,
Ott állsz előtte, mint egy hadnagy,
S előkelően meghajolsz.
- Szabad egy táncra, szép kisasszony!
- Ah, hadnagy! - búg a felelet,
S a fény reátok hull patakzón,
Míg finom kézzel öleled.
Remekül áll az új kabátod,
A lakkcipőd is mily pazar,
Mosolyogsz, magadat ha látod,
S mikor pihen a zenekar,
Kar karban sétaútra mentek,
A park útjait lengve át,
Lesni a csillagot, a csendet,
A szép májusi éjszakát.
S a gondolatra tüzes áram
Járja át dobbanó szíved:
Csókolni őt a holdsugárban
Kinek cipőjét készíted.
Óh kérges kéz, bagariává
Csereztek régen a savak!
Lázadozásod a sziklás vágná,
Árjai úgy hullámzanak,
Hagyod az álmot visszahalni
A világba, mely idegen,
És ezer szikra, forradalmi
Tűz perzsel át a szíveden,
Kezed, ha kell, most fegyvert fogna
A szegény népért, aki szenved,
Dikiccsel vágnád darabokra
E szörnyű társadalmi rendet...
Mert eljön még, tündéri szépen
Az új világ, az üldözött,
S látod magad álmod tüzében
Az agitátorok között.
Szavad a tereken kiáltod,
Megáradt nép figyel rá holnap,
Emelkednek a barrikádok,
És a paloták leomolnak.
Az éjben tűz és szikra éled,
Bomlik az asszonyok haja,
Átzúg a földön az ítélet,
A forradalom vihara.
De addig, szükség van erőre,
Mert sorsod iszonyú nehéz,
Lám, most is, asztalkádra dőlve,
Elaludtál... szegény cipész!
/Ford.: Bajor Andor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése