Julian Tuwim: Madárnyelven

Ki ért a föld kerekén

madárnyelven? Én – csak én.

Sásban-nádban halk csivit

zeng és zsong a csöndbe, csitt,

csip-csiripre trilla csap,

jelzi: jő a pirkadat,

révedezve, ébredezve,

mert ugyan mi mást jelezne?

Nos, mi mást?

Rózsás hajnalt, semmi mást!

Trilla-la, csirip, csivit –

csitt…

Semmi még? Tán kezdi most?

Réti rózsák harmatos,

hűvös szirma, enyhe szél,

lenge sóhaj így beszél:

-      Titit-tá, csirip, csivit…
Most-e? Most, csak csendbe, csitt!
Tudod már? – ezt kérdi folyton.
Tudom hát – csak meg nem mondom.
Itt van, itt hát, ezt jelenti
e csicsergő, cseppnyi csend is,
semmi mást,
csak a pille-pirkadást.
Tá-titá, kakukk, csirip,
pitymallik már egy kicsit…
Kóta tán, vagy nóta tán?
Messzi bokron, fűbe, fán
zengő, zúgó zaja búg,
mondd, mi zendül, zizzen úgy?
Sás, levél, nád, fű, fa?...Mi?
Tán a búzát hallani?

Talán igen, talán nem.

Dúdol álmodó szivem,

száll a csip-csirip a réten:
- Fenn a nap már! – mondja. Értem!
Kismadárkát kismadár
szólogat, hisz tudja már:
itt van, itt…De hátha csalfa
képzelet csak? Hallga, hallga,
hallom én is már a neszt,
lám, az erdő dalba kezd,
azt dalolja-dongja: csitt,
pirkad már…csirip…csivit…

/Ford.: Sebők Éva/