Ne lássam a szelídkék Adriát,
ne lássam az őrjöngve hahotázó
szurokszín tengert, sem a nagyvilág
forgalmát: milliónyi árboc-zászló
díszében a mozgalmas kikötőket,
ne lássam Nápoly éjét, tarka Hong-Kong
gyaloghintóit, ködfojtotta Londont,
hol millió ivlámpa fényt erőltet,
ne lássam matrózkocsmák kék ködén át
csörgődob röpködését és ne lássam
a Mont Blanc messzefénylő diadémját
északsark jégszikláit glóriásan,
az őserdő homályát, Etna füstjét,
a Szaharát, mikor szélvészes és
száz mérföldre dörgő vízesés
tajtékját, égből zuhogó ezüstjét
és semmit, ami ritka és mesés.
Nem akarom vonatok ablakából
árboc tövéből, léggömb kosarából
világ csodáit látni tovarezgőn,
a szűk fészket se lássam, melyben élek,
merüljenek el a tárgyak és személyek,
szépségek és csúfságok, mint süllyesztőn,
hervadjon el minden szín földön, égen,
vakuljon el aranyon és ezüstön
a csillogás, nap, hold, csillag ne süssön
legyen sötétség...
Csak kis mécses égjen,
csak annyi fény, mely Téged megvilágít,
elomló tested hófehér csodáit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése