Illatod a földben
hagytad mélyen,
és az arcod, mint a hó,
kedves, fehér.
Szerelmes méhek
kelyhedbe nem járnak,
lehullsz, mikor még híre
sincs a nyárnak,
és marokkal tép, aki
elér.
Nem ismered a dalt zengő
májust,
szirmodra fagy hideg,
ónos eső,
mégis szívemen hordom
bokrétádat,
s ha nem néznek,
megcsókolom a szádat,
mert te vagy - te vagy a
legelső...
/Forrás: F.I., Tarka
rét/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése