A zöldellő rekettyék közt vidáman
idevalósi istenek nehányan,
s velük szatírok, félig kecske-népek,
és faunok is, nyulaknál könnyedebbek,
meg rútul szarvas Silvanus-fiak,
övig pucéron a hőség miatt,
az árnyékban mulattak egy napon,
ott, ahol partját hízlalja a Saóne,
s a közel erdők vetnek enyhe árnyat,
széléig nyúlva néhol a mocsárnak.
És míg az izzó déli nap hevében
dolgoztak az ámult tücskök serényen
( pihent a lombban a madár tunyán),
ők játszottak a nádi-furulyán.
S ahogy gyors ujjal, szaporázva rótták
a fát, hogy konok öbléből a nótát
kicsalják, hangot hangra, a vidék
nimfái, látni őket, s a zenét
hallgatni, és mert mind kiváncsi fajta,
hol egy-egy sűrű sövényhez tapadva,
hol meg lapulva a közeli fák
mögött, lesték a nagy zenebonát,
amint a nádak nyögtek és nyihogtak.
Sőt, időnként neki is bátorodtak
s közelebb jöttek egy kissé, azonban
vissza is bújtak a bozótba nyomban.
S mert tudták: ezek az istenek itt
a nimfákat többnyire rászedik,
zenéjükre csak távolból vigadtak:
de zajuk elárulta, hol mulatnak.
Látták őket a ledér istenek,
s szívükben titkon egyre hevesebb
tűz lobbant s őket addig ösztökélte,
míg lelküket rá nem kapatta végre,
hogy ezt a szűzi népet táncba csalják.
S hogy e dolgot ne csűrjék és csavarják,
kiabálni kezdtek hosszan, keményen,
és hívták őket, nagyjából ekképpen:
Környék nimfái, gyertek közelébb,
frissen zöldellve vár rátok a rét,
ne búsuljatok, jöjjetek vidáman
táncolni, ahogy nálatok szokásban,
mert különben nehézkes furulyánkat
hiába fújjuk, siketnéma fáknak.
Erre aztán a riadt nimfahad,
már készen rá, hogy nyomban megszalad,
futásra tűrte szoknyáját sebest föl,
mert félt e hebehurgya istenektől,
s azon tűnődött, hol találhat itten
( ha hagyná a Sors vagy egy másik isten)
menedéket a nyurga nád megett.
Ám ekkor a süvölvény istenek
hímes szóval futásuk visszatartják:
ők meg hallgattak reájuk, a balgák,
amint szóltak: Űzzétek el a félszet,
mit oktalanság ültetett belétek:
csalárd cselről, vagy ami tán ne tessék
tisztességeteknek, arról szó se essék:
eszünkben sincsen, hogy ellene vétsünk,
habár a formánk rút, és furcsa a képünk.
Ne féljetek! nem farkas s medve szült meg,
és nem vagyunk olyan elvetemültek,
hogy bántsunk ilyen tisztes hölgyeket:
jólneveltek és illedelmesek
vagyunk, mint ti. Félisten a nevünk,
s veletek itt most elbeszélgetünk.
Ezért gyertek hát ki a partra bátran,
ahol a pázsit tarkállik vidáman,
s mi azalatt, amíg ti táncba fogtok,
muzsikálunk: utána meg daloltok.
Ekkor balgán ezek az ifjú szüzek
szívükből minden félelmet kiűztek,
s ha arcukon tüzelt imént a szégyen,
pírja képüktől eltűnt most egészen,
és csatlakoztak végül a rekedtes
hangon nótázó sóvár istenekhez.
Azt gondolták ( a boldogtalanok),
hogy biztonságban mulathatnak ott:
hát táncoltak, lejtőzve, kéz a kézben:
ha egy véget ért, kezdtek újba szépen:
minduntalan föllendült a zenére
egy kar magasba, karcsú test a légbe,
míg libegtek hajlongva, kecsesen,
s nem vétették el ütemét sosem.
A hangszerektől harsogott a síkság,
s ha az istenek nem győzték, a nimfák
mindannyiszor rákezdtek új dalokra,
és táncoltak tovább a dallamokra.
S bár látták a szatírok, hogy be szépek,
és tetszett is nekik az édes ének:
bőrük kelmék közt villanó fehérje
s ártatlan hangjuk kristály csendülése
irgalmasabbá mégsem tette őket,
mert vágyaik mind hevesebbre nőttek,
míg buja szomjjal itták szemeik
a szenvedély perzselő tüzeit,
s rajtuk a láng egyszerre úgy eláradt,
hogy mint egy jelre, mind a furulyákat
földhöz vágták, s oly rettenetesen,
hogy minden rend fölbomlott hirtelen,
biztonságot és békét eltiporva
fittyet hánytak az isten-adta szóra,
s váratlanul sebes futásba kapva,
rárohantak a riadt nimfahadra.
Mint ordasok, mikor nyájra törnek,
ha legelészve járja a mezőket,
s mi messze vagyunk onnét ebeinkkel
s nem viselünk rá gondot úgy, amint kell:
ezek a gonosz szatírok ekképpen
űzték a rémült nimfákat a réten,
azok meg úgy reszkettek, a szegények,
jobb szerették volna, ha nem is élnek.
Sikoltásukkal az erdők beteltek,
a szánakozó szirtek ráfeleltek:
s én nem hiszem, hogy akadna akár-
milyen kemény és nyers szívű tatár,
kiben nem kel föl legalább a részvét,
látva sírásuk s kezük tördelését.
Mert nem tudták, hova fussanak innét,
s nem igérkezett sehonnan segítség,
lévén előttük a hegy meredek,
a nád közt meg túl szűk út vezetett.
Látva, hogy nincs oltalom s menedék,
nem kínálkozott megoldás egyéb,
csak mit a szív végszükség idején lel:
hogy leszámol magával s életével.
Sújtsátok porba őket, égiek:
nem istenek, vad ördögök ezek!
...Már mind a víz szélén, a parton álltak,
és arcukon a halál színe sápadt,
s pihegve éppen rászánták maguk, hogy
megfúljanak, és fejük már lecsuklott,
mikor bokájuk hirtelen merev lett,
gyönge lábujjuk gyökeret eresztett,
szökellő léptük torpanva megállt,
s élő testük egyszerre holtra vált.
Apránkint (ó, halálos fájdalom!)
eltűnt az élő szín a tagokon,
a zavart lélek, megrebbenve néha,
szétfoszlott, s lett a testükből kemény
fa,
vége lett lassan vérük melegének,
s lett puha-lágy bőrükből durva kéreg,
szőke fürtjeik őszes lombra váltak,
és habfehér karjukból nőttek ágak:
míg végül ez a Füzes lett a végük.
S nem lehet, hogy ne szánakozzam értük.
/Ford.: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése