Halászok mesélik, hogy messze délen
egy olajos, fűszeres szigeten,
hol drágakő szikrázik a homokban,
volt egy madár, amely a földön állva
csőrével magas törzsek koronáját
szét tudta verni: s ha bíborcsiga-
színü szárnyait nehéz, alacsony
repülésre nyitotta: hát akár
egy sötét felhő, egészen olyan volt.
Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
esténkint pedig kisétált a partra
s az algaszagú és sós szélben oly
édesen dalolt, hogy a delfinek,
a dal barátai, mind odaúsztak
az aranytollas és szikrás vizekben.
Így élt, ősidők óta, és csak a
hajótöröttek látták, senki más.
Mert amikor az emberek fehér
vitorláit először vitte jó szél
a sziget partjaira, birodalmát
még egyszer belátni a dombra hágott,
s azt mondják, széttárta nagy
szárnyait
és tompán sírva, jajgatva kimúlt.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése