Csanád városa
mellett átkelőrév volt a Maroson, ezért a basa mindenáron el akarta foglalni.
Tudták már a kémektől, hogy Csanádot sem a természet, sem magas fal nem
védelmezi. De azt még nem tudta, milyen vitéz katonák és milyen okos parasztok
védelmezik a várat.
Amikor Lugosi
Ferenc várkapitány meghallotta, hogy jön a török, mindent előkészített, hogy
jól fogadja az ellenséget. Felállította az őrségeket, az ágyúkat pedig
tüzelőállásba vontatta. Csak kétszáz katonája volt, ezek is újonc
parasztkatonák, mégsem hátrált meg. Az újoncokkal mindennap fegyvergyakorlatot
tartott, a várba menekült parasztokat pedig segítő szolgálatra tanította.
Amikor mindent
előkészített, várta a tengernyi ellenséget.
Olyan is volt a
török hadsereg, mint a tenger, valósággal körülfolyta a várost. Mehmed basa
erre-arra vonultatta a nagy sereget, abban bízott, hogy a magyarok megriadnak
ettől a tenger néptől, és feladják a várat meg a várost. De ugyan elszámította
magát, nem tudta megijeszteni a magyarokat.
Jól tudta Lugosi,
hogy győzelemre nincs reménye, de legalább a lombját meg akarta tépdesni annak
a hatalmas fának, melyet gyökerestül ki nem dönthetett.
A basa
fenyegetéssel kezdte, fenyegetőzött ezzel is, azzal is, mert először azt hitte,
talán megrémülnek a magyarok, és mégis feladják a várat puskalövés nélkül.
Amikor látta, hogy a
fenyegetésnek nincs foganatja, ostromállványokat építtetett, és erre felhúzatta
a faltörő ágyúkat. A nagy ágyúk sok kárt tettek: rombolták a falakat,
elpusztították a házakat, betörték az ajtókat és az ablakokat.
Amikor az
ágyúgolyók a falakat lerombolták, a törökök rohamra indultak. Százával, ezrével
indultak támadásra, de bizony véres fejjel futottak vissza a vár alól. A
maroknyi őrség olyan vitézül harcolt, hogy a török nem tudott betörni a
városba.
Hét napig folyt
ezután az ostrom. Hullott a török, mint a falevél, de ha egy elesett, száz
másik állt a helyébe. Nem úgy a magyaroknál, mert Lugosinak nem volt tartalék
csapata.
A hetedik napon a
várkapitány összehívta a katonákat, össze a várba menekült parasztokat, és így
szólt hozzájuk:
- Vitéz bajtársaim
s ti derék parasztemberek! Büszke vagyok rátok, mert megtettétek, amit a
becsület parancsol. Most azt kérdezitek tőlem, mi lesz ezután. Erre a kérdésre
úgy felelek, ahogy katonához illik: holnap elsütjük minden ágyúnkat,
kirohanunk, és fegyverrel a kezünkben halunk meg. De ez a katona szava, s itt
mások is vannak. Ám szóljon közületek bárki, és fogadjuk meg a legokosabb
tanácsot.
Tetszett a
vitézeknek, de még inkább a parasztoknak, hogy a várparancsnok tőlük kér
tanácsot. Egy darabig senki se mert szólni, aztán előlépett egy öreg
parasztember, és így kezdte a szót:
- Már nagy
tisztesség nekünk, hogy a várkapitány úr hallgat a szavunkra. Én csak azt
mondom, kár addig meghalni, amíg élni is lehet. Mi, öregek már meghalhatunk, de
néhány fiatalt, aki törökül is beszél, öltöztessük fel az elesett törökök
ruhájába, vegyüljenek el a törökök között, úgy talán megmaradnak. Teszem azt, a
várkapitány úrért is kár lenne, aztán meg úgy beszéli a török nyelvet, mint egy
basa vagy bég.
Azt mondta erre a
kapitány:
- Vitézek, én
titeket soha el nem hagylak. Tudok én törökül, álruha is van elég, de az ilyen
menekülést a katonai becsület meg nem engedi. Erről többet szó ne essék!
Azt mondja erre egy
másik öreg:
- Megértjük mi a
várkapitány urat, hogyne értenénk meg. De ugyan miért halna meg annyi ember
életének virágjában? Inkább szökjünk meg innen éjjel, a török most nem lát
éjszaka, mert nincsen holdvilág.
De már erre éljent
kiáltott az egész legénység, a várkapitánynak is tetszett a tanács.
Mindjárt hozzá is
fogtak az előkészületekhez. Az ágyúkat természetesen megtöltötték lőporral,
kénnel és mindegyikhez hosszú gyújtózsinórt erősítettek. A lovak lábát ronggyal
bekötötték, hogy ne dobogjanak a patájukkal, kémlelőket küldtek előre, s mikor
egészen besötétedett, útnak indultak. Amikor a török táborhoz érkeztek,
egyszerre iszonyú dördülés hallatszott, akkor robbantották fel a gyújtózsinórok
az ágyúkat. A törökök azt hitték, hogy a magyarok éjszakai támadásra készülnek,
ezért fegyveresen a város alá vonultak. Hajnalig őrizték az üres várost. Amikor
megvirradt, észrevették a törökök, hogy a magyarok elhagyták Csanádot, ami
féltőjük volt, elvitték vagy megsemmisítették.
A basa haragjában
üldözni akarta Lugosi csapatát, de az már messze járt, elérte Lippát, és onnan
Erdélybe vonult.
/Szerző: Lengyel
Dénes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése