Erdélyi József: Kökényvirág

A nagyságos kisasszony

unatkozott szegény,

kicsalta kocsikázni

a szép tavaszi fény,

virágzott a kökényes,

minden kökénytövis:

virágos ágakat tört

a kedves, vén kocsis.

A vén Mihály, a régi,

parádés, hű cseléd,

teletűzte a hámot,

a hintó kerekét,

a hintót telehordta, -

virágfelhőben űlt

a nagyságos kisasszony

s örűlt, örűlt, örűlt.

Úszott, repűlt: ragadták

kényes, kövér lovak:

pacsirtahangos égről

ragyogott rá a Nap:

porzott az út, a föld vén

rögszíve dobogott

szerelmesen, amerre

 a hintó robogott.

Szűzi, tavaszi álom,

tündéri látomás

jelent meg a tanyában:

istálló, tanyaház

vidáman verte vissza

patkó, kerék zaját:

boldogan üdvözölte

királykisasszonyát.

Kiálltak a cselédek

s mint egy virágcsudán,

bámultak a virágos,

fényes hintó után, -

eljött a délibábok

tündérkisasszonya:

virágfelhő övezte,

kökényvirág hava.

Megdicsőült alázott

cselédszivükben is,

kivirágzott a bánat,

mint a kökénytövis:

feldobogott a szívük,

mint lakodalmi út,

s a nagyságos kisasszony

pirult, pirult, pirult.

De befordult a hintó

a kert vaskapuján,

s eltünt a tündérálom,

a szép nagyúri lány:

kövecses út csikorgott

a kerekek alatt,

s a feljárón dobogva

megálltak a lovak…