Kányádi Sándor: A fák és a vének

1

Megvénültek, akár az őszi fák,

s nincs egy levélnyi remény

a tavaszra.

Indulnának, de sz őszi fény

padon marasztja.

2

Irigy sóhajjal néznek

a sétáló után a fák,

pedig azok csak csoszognak szegények:

hány tavaszt adnának érte, ha legalább

bár egyet léphetnének.

3

Lefelé néz a fa,

s alóla egy öreg

föl a fára.

És milyen egyformán remeg

a kéz a térden

s a lehajló fa lombtalan ága.

4

- Könnyű neki - mondja a vénember -,

sohasem fáradt,

nincsen szüksége botra.

- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,

botja is van, ha meg elfárad,

leül egy padra.

/Forrás: K.S. . Fekete-piros versek/