1
Megvénültek, akár az őszi fák,
s nincs egy levélnyi remény
a tavaszra.
Indulnának, de sz őszi fény
padon marasztja.
2
Irigy sóhajjal néznek
a sétáló után a fák,
pedig azok csak csoszognak szegények:
hány tavaszt adnának érte, ha legalább
bár egyet léphetnének.
3
Lefelé néz a fa,
s alóla egy öreg
föl a fára.
És milyen egyformán remeg
a kéz a térden
s a lehajló fa lombtalan ága.
4
- Könnyű neki - mondja a vénember -,
sohasem fáradt,
nincsen szüksége botra.
- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,
botja is van, ha meg elfárad,
leül egy padra.
/Forrás: K.S. . Fekete-piros versek/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése