Nagyszerűvolt ez az éji vihar. Hörgő
morajával
küldte előre szilaj, hűst-lehelő
követét.
Majd a hegyek koszorújából lerohant a
Dunáig
s csattogtatta tüzes mennyei ostorait.
Alvó kis falukat vert fel riadó
robajával,
ablakon át láttam: lángol a
szénakazal,
ott a sötétség félkaraját beragyogja
világa,
rémképpé magasít egy lobogó jegenyét.
Ám a vad égzengést zúgás váltotta:
özönvíz,
s a kialudt tűznek egy ura lett: a
sötét.
Fulladozott a csatorna a bő zápor
rohamától,
India fellege ont ily zuhogással
esőt.
Kurjongattak a fák, ujjongtak a
bokrok, a rétek
szikkasztó heteink gyilkos aszálya
után,
szívta, vedelte a föld a vizet, mint
szeszt az a korhely,
akinek ínye soká várta a drága italt.
Éreztem: ha fa volnék most magas
erdei ormon,
élvezném, hogy a víz hogy fut alá
tövemig,
s harsognám a cikázó fényben a
záporesőbe:
Fürdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús
zivatar!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése