Szeretem a hajnali napot,
a gyönge ködpihékkel koszorús eget
a korai bárányfelhők hűséges nyájait:
fennen hirdetik ők, hogy elfutott az
éj,
szétlebbenek és tág utat mutatnak
az első sugaraknak.
Szeretem a boldog útszéli füveket,
a nyújtózkodó fákat,
álmosan ébredő házakat
s a korán-kelő embereket:
arcukon a hajnal ujjnyomával
oly tiszták ők, mint ünneplő
gyermekek,
s oly erősek is, hogy puszta kézzel,
lebírhatják a páncélos világot.
Szemükkel összenéz az ég,
s szétvonja kárpitját fejük fölött,
fényes fogaik között frissen száll a
lehellet,
s gyöngy-párában füröszti arcukat.
Ha megszólalnak, gondolataikkal
egyszerre csendül meg a levegő,
és hangjuk tiszta hárfa-dallamában
úgy villan fel ilyenkor a derű,
mint hajnal a harmatcseppeken,
kik délre az arany napba utaznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése