Google+ Followers

2015. május 8., péntek

Ion Creanga: Duhu atya


Akik jártukban-keltükben találkoztak egy szegényesen öltözött pappal, alacsony termetű, barna arcú, kopasz emberkével, amint nyugodt léptekkel, lassan és elgondolkozva ment az utcán, a köszönésekre sűrű: „alázatos szolgája vagyok”-kal válaszolt, s hangosan ásított, ha nem volt kivel beszélgetnie – amint egy-egy könyvvel a kezében hosszú pihenőket tartott Iasi közkertjének eldugott sétányain, felrezzent a madarak énekére, s csodálattal állt meg a hangyabolyok előtt, amelyeket ő „bölcs köztársaságok”-nak nevezett – amint megsimogatta a füveket s a mezők virágait, az emberi élet jelképeit, s néha egy-egy forró könnycseppet hullatott rájuk, majd megéhezve és belefáradva a járkálásba meg a gondolatokba, elindult lassan a szállása felé, ahol terített asztallal a szegénység várta – tudják meg, az az ember Duhu atya volt, Isaia Duhu, aki Iasi megye Cogeasca Veche nevű falujában született.

Négy füstös idegen fal, rajtuk gyékényszőnyeg, egy csomó régi könyv, görög, latin, bolgár, francia, orosz és román salabakterek, s beszőve pókhálókkal és rendetlenül szétdobálva a sarokban, a szoba közepén egy agyag mosdótál és kanna a mosdóvíznek, a földön hatalmas víztócsa, szemét és szertenyüzsgő bogarak, egy darab száraz kenyér az asztalon s egy összegombolyodott kandúr a kemencesutban – ez volt őtisztelendősége minden vagyona.

Duhu atya, akinek nagy volt a szíve, de még nagyobb a szája, nem szolgált rá jobb életre. De úgy látszott, nem is vágyik ilyesmire, mert a világért sem fékezte volna a nyelvét a feljebbvalói előtt, még ha megnyúzták volna, akkor sem!

Régen, amikor mint gyermek a socolai szemináriumban tanult – inkább magában, mint a tanároktól -, ujjait egy kőre tette, s egy másik kővel dühösen rájuk ütött, csak azért, mert nem írtak eléggé szépen: ököllel verte a fejét, amikor maga az oktató sem tudott megmagyarázni neki valamit, és jaj volt iskolatársainak, ha megzavarták a tanulásban!

S mivelhogy ilyen volt, az egyik socolai szerzetes rámondta egyszer, hogy jó lesz szerzetesnek. „Ördögi lélek” – így nevezte el, s addig erre, addig arra, míg valóban szerzetest csinált belőle: s Duhu maradt a neve. Ő azonban továbbra is Isaia Teodorescunak írta a nevét. És a kis socolai iskolás fiúból tanár lett Socolán: itt osztogatta egy darabig lelke kincseit a tanítványainak. De nem sok sót evett meg egy helyen, Isten őrizz! Mert nyugtalan lélek volt, és örökké elégedetlen saját magával is. Sem vagyonra, sem rangra nem vágyott, elég volt neki, amije volt, vagy amije nem volt, s amikor eszébe jutott valami, csak fogta a botját és a tarisznyáját, s aztán: indulj, pap, amerre visz az út! Ahogy mondani szokták: „Gyű, két lábam, gyű, két ló, nincs messze a fogadó!”

Hol Socolán, hol Iasiban, hol a kolostorban tanároskodott, hol meg Tárgu-Neamtuluiban: innen csak kapta magát, s izzadó homlokkal bebarangolta a havasokat, egyet dalolva útközben:

Romba dőlt vár ott a hegyek tetejében,
Hej, sokat lát onnan a szem földön-égen.

Felsötétlő sziklán öreg várfalak,
Csengve fut a völgybe egy kicsiny patak.

S végül:

Sárgacsőrű kis madárkám,
Nincs szerencsém, mért is várnám…

Addig s addig, amíg csak elsötétült itt is az élete: akkor aztán visszatért újra Iasiba, s egy időre ismét megszerette a várost.

Amikor e merész és nyughatatlan lelkű ember felment a szószékre és prédikálni kezdett, a szavai szúrtak, mint a darazsak. Ilyeneket mondott:

-      Elizeusz tisztította meg a szíriabéli Naámánt a bélpoklosságtól, hogy elküldte őt, fürödjék meg a Jordánban. Én a Cacaina folyóba küldelek benneteket, hogy gyógyuljatok ki a butaságból és a tunya nemtörődömségből.

-      Valamikor volt itt nálunk az országban egy igen elterjedt virág, úgy hívták, hogy „leányszégyen”, de amióta a román háziasszonyok helyét a divatdámák foglalták el, ez a virág kezd kiveszni a kertjeinkből és földjeinkről. Akinek füle van a hallgatásra, hallja meg!

A szolgalelkűekre, a gőgösökre és páváskodókra ujjal mutatott, mondván:

-      Farizeus, mondta Krisztus, tisztítsd meg előbb ami belül van a pohárban és a tálban, hogy az, ami kívül vagyon, megtisztuljon.

Hány és hány ilyesmit adott közre az „Evangéliumi Erkölcs Hirdetője” című lapban, melyet ő szerkesztett, amíg az egyházi főhatóság meg nem vonta tőle  prédikálás jogát!

De Duhu atyának jól fel volt vágva a nyelve! Egyszer, amikor az iasi Gyümölcsoltó Boldogasszonyról elnevezett templomban a templom búcsúnapján a püspök mondta a misét, Duhu atya betért a templomba, úgy kutyafuttában meghajtotta magát a szentképek előtt, és ahogy a püspök pompázatos ruhájában, mitrával a fején ott ült a főpapi székben, megállt előtte, s az egybegyűlt nagy tömeg füle hallatára így szólt hozzá jó hangosan, a fejét csóválva:

-      Anyjafia, Cánilic, az érsekség rád jól illik Hol van mamuka, hogy lásson? – Aztán mélyet sóhajtott, s még hozzátette: - Mikor pedig látjátok a pusztulás utálatosságát ott állani, ahol nem kell, tudjátok meg, hogy közel a világ vége.

Ezek után megvetően otthagyta a püspököt, eltávozott a templomból, s folytatta útját.

A papok pedig – ahogy álltak ott mereven, kezükkel a mellükön – majdhogy össze nem estek rémületükben, és a szégyen miatt, ami a főpapot érte.

Nem sokkal ezután a metropolita mitraviselési joggal főpappá léptette elő Duhu atyát, vagyis megengedte neki, hogy sok ezer lejes ruhákba öltözzék, mit sem törődve azzal, hogy van-e miből megvennie vagy nincs.

És Iasia atya nem indult útnak konokul, mint más papok, s nem koldult végig eleveneket és holtakat, hogy legyen mivel felcicomáznia magát: ő más véleménnyel volt erről, azt tartotta: „Jobb kedden az áldomás, mint szombaton az alamizsna.”

Amikor egyszer egy szegényebb eklézsia gondnoka meghívta, hogy a búcsún ő is tartson istentiszteletet, főtisztelendősége vastag kenderzsineggel nagy fakeresztet akasztott a nyakába, mondván:

-      Bocsásd meg, Uram, hogy madzaggal akasztottalak fel, de hát hol van nekem olyan arany- vagy ezüstláncom, amivel a feljebbvalóim szoktak felakasztani Téged! …

A neamti kolostorban gyakran elbeszélgetett Naftanail atyával, a házfőnökkel. Örökké csipkelődött vele. A házfőnök feladva a harcot, így szólt hozzá egy idő múltán: „Jöjjön, Isaia atya, béküljünk ki”, s megkínálta jó mézespálinkával. Egyik poharat a másik után ürítgették, mígnem Duhu atya azt mondta:

-      Hagyjon békében kegyelmességed, mert már forog velem a világ ettől a szentelt víztől: inkább ne béküljünk ki.

S elkezdte énekelni a második szólamban:

-      Elindult s ment Izrael a hullámok taraján, nagy butykos az oldalán és egy pulyka, sült – mert megdicsőült.

Aztán a korhelyek karénekét a negyedik szólamban:

-      Visszanézek szép időmre: sok fazék és hej, sok bögre állott harcban énvelem! s hát pohárka teletöltve! – ahány csillag az egen…

Drága kincsem, kulacsocskám,
Turbékoló galambocskám,
Hogyha számhoz viszem szádat,
„Gugluk” – hallom szép danádat.
Nem is veszlek én el onnan:
Orron fröccsentenél azonnal…

Jaj, te hordó, te szegényke,
Hogyha jönnél közelébb te!
Néhányunk, hogy összefogna
A megszabadításodra!

S jönne még vagy kettő-három
S megmentenénk mindenáron
S egy orosz pap megszorítna
s fenékkel föl felborítna.

Egy görög apátnak, aki mise közben e szavakkal adott áldást a segédpapra: „Vezérelje az Úr a te lépteidet mindig a jóra”, Duhu atya ezt mondta:

-      Inkább vezérelné az Úr a ti lépteiteket át a Dunán, mert kegyes áldásaitokkal már eleget gyaláztátok az egyházat és a népet.
-       
S amikor egyszer Columb tanár a líceumból úgy köszöntötte: „Jó reggelt, te jótét lélek”, ő eképp felelt vissza: - Jó reggelt, te hullajelölt! Azt hiszem, tudod, hogy ezek a szavak: pap és professzor ugyanúgy „p” betűvel kezdődnek, mint a „patkány”.

A világi papoknak, akiket ő káldeusoknak nevezett, a következő éneket dalolta:

A segédpap és a nagypap
Úgy látnak, mint a vakablak.
Sokkal a papnék se jobbak,
Soha ki nem józanodnak.

Úgy ömlött belőle a sok találó célzás és csípős gúnyolódás, hogy néha már ő maga is irtózott találkozni és beszédbe ereszkedni valakivel.

Egyszer, amikor éppen haragosan lépett ki az érsekségről, találkozott vele Arbore tisztelendő Barnovschiból és megkérdezte:

-      Honnan jössz, Isaia atya?

-      Nem tudom.

-      S merre mégy?

-      Nem tudom.

-      Hogy lehet az, hogy nem tudod sem azt, honnan jössz, sem hogy hova mégy?

-      Íme, hogyan – felelt Duhu atya -, amikor gyermek voltam, beleköptem a bal tenyerembe, aztán a másikkal jól belecsaptam, s amerre a köpés fröccsent, arra mentem én is.

-      S most is így csinálsz? – kérdezte Arbore tisztelendő.

-      Így, az ördög bosszantására.

-      De ha a köpés véletlenül a Golia felé szökne, mit szólnál hozzá?

-      Jól megadtad nekem, Káldeus – szólt Duhu atya, s nagy dühösen tovaporzott.

Élete vége felé fillért fillérre rakva, spiritiszta könyveket hozatott, s amikor elolvasta őket, állítólag azt mondta valakinek:

-      Ha ezek a könyvek holmi tudatlan sarlatánok kezébe kerülnek, egyszer csak meghallod, hogy csodákat művelnek, mint a szentek.

S mintha a próféta beszélt volna Duhu atyából: pontosan úgy történt minden.

Egy nap, amikor nem volt mivel kenyeret vennie, fogta a halom könyvet, s potom pénzért eladta egy elemi iskola igazgatócskájának. Azóta vannak spiritiszták Iasiban! Azóta nem nyugodnak sírjukban Nazianzi Szent Gergely, Szent Efrem, Bölcs Salamon és más réges-rég elhunyt emberek: kérdést kérdés után tesznek fel nekik. S csak az kell, hogy ne válaszoljanak, mert hét évre az ördög markába kerülnek!

Amikor Duhu atya meghallotta, hogy ilyesféle badarságokról hírek kaptak lábra Iasiban, felette elgondolkodott, s azt mondta:

-      Jaj annak, aki eltévelyedett, s még inkább annak, aki tévútra vezet másokat!

És talán éppen emiatt, súlyosan megbetegedett s meghalt, épp amikor kinevezték a Nicorita-templom gondnokává Tatarasiba: innen közel lévén az „Örökkévalóság” temetője, ott vett örök lakóhelyet magának – legyen könnyű neki a hant -, és azóta senki sem látja őt ide-oda csatangolni Iasi utcáin.


Ford.: Kiss Jenő

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5