Papsajt közt szerelmeskedő
szabóbogarak tarka
népe csalogat vissza egy
régen nem látott martra.
Düledő kerítés alól
rajzik hozzám az emlék,
érzem a papsajt illatát:
hagynék mindent és mennék:
ülnék a kövön gondtalan,
a langyos verőfényben
s gyönyörködnék a bogarak
szerelmi menetében.
Nem kötnék papsajttal rakott
szekeret már utánuk,
és nem mártanám csorduló
gyantába sem a lábuk.
Csak nézném átellenben az
égig érő erdőt,
s nem bánnám, ha már nem lehet
belőlem többé felnőtt.
/Forrás: Fekete-piros versek/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése