Google+ Followers

2015. május 29., péntek

Louise Ackermann: Szerelmes férfi szavai


Mikor a viharos vágyak sodrába veszve
s mindent felejtve már csak égek, reszketek,
s őrjöngve szorítok valakit a szivemre,
egy lényt, kit szeretek,

tudom, csak egy tűnő formát ölelek, érzem,
hogy kihűtheti egy nyomorult pillanat,
s hogy e szív, tűz s agyag, mely ma enyém egészen,
holnapra hamu csak:

hogy nem száll semmi, nem szökell vissza belőle
egyetlen szikra sem a messze tűzhelyig:
pár göröngy rá, meg a gyors kőlap, hogy befödje,
s minden kialuszik.

És legyen vígasz a végső órán, s erősség,
mikor látni, hogy a romló test sírba tér,
hogy valaki e por, e hideg roncs előtt még
öröklétről beszél!

Öröklét! mi ez a szörnyű rémkép a földön?
Zokog a szerető, kit gyásza porba vet:
mért kell, hogy ily jeges, dermesztő szó gyötörjön
egy már megtört szivet?

Mit? Hogy? Itt a gödör, s kit úgy féltek s kivánok,
őt ég fogadja be örök gyermekeként?
Elég nekem a sír: nem kell még egy világ, hogy
ideálljon közénk.

Hiába felelik, őrjöngésem csitítva:
"Akit könyörtelen elvesz tőled a vég,
visszaadja megint, átkozd bár sirva, vissza-
adja egykor az ég!

Vissza! nagy Isten! ó! De dicsfénnyel övezve,
uj érzés, uj ideg s uj agy lesz, kicserélt
s nem az a drága-szép bálvány, nem az az eszme,
mely róla bennem élt!

Ah! inkább soha már egymást ne lássuk, és ő
legyen százszor, legyen örökre elveszett:
kínom borzalma se sujt úgy, mint a ti végső,
szörnyű reményetek!

Mig érezni tudom, hogy dobog fel, kigyúlván,
simogató kezem alatt egy hű kebel,
s mialatt csókolok, egy részegtüzü hullám
a semmin túlemel,

keserű panaszok s minden kései bánat
nélkül tiéd vagyok, Való, te, isteni.
Agyrém, szivem soha nem kapkodott utánad:
tudja, mi kell neki.

Mit érdekeljen a fenti, komor magasság?
Tűz fia vagyok én, csóké és mámoré:
itt lent van az egem, itt a határtalanság:
testem-lelkem övé.

Az idő semmi. Ó világ, Anyám, tüzednek
mikor heve kigyúl két boldog testen át,
mit számít perc, ha szent szerelmünk végtelennek
érezheti magát?

Gyönyörként, iszonyú és fenséges gyönyörként
hull az űrbe alá részeg tekintetünk,
s vadabb az ölelés, ha érezzük az örvényt,
mely fölött lebegünk.

Ha majd jön a halál, s szakad a láthatatlan
kötelék, mely ma még tart, büszkén s magasan,
és érzem az iszonyt, mellyel a vad viharban
kincsem alázuhan,

nem fogok ingani. A kín csak edzi lelkem,
csak erősit búcsunk végső rémülete,
s lesz szerelmem elég, hogy ne legyen szivemben
remény egy szikra se.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5