Móra Ferenc: Mátyáska és Mártonka

Mátyáska és Mártonka két szép öreg bácsi, hosszú fehér hajú, még hosszabb fehér bajuszú. Ami az életkorukat illeti, novellastílusban úgy illenék mondani, hogy a hollószárnyú élet alkonyán vannak már ők, s csak a múlt emlékei tüzénél melegszenek.

Azonban Mátyáskát és Mártonkát nem illeti meg a novellastílus, mivel ők sem nem nyugalmazott kapitányok, se nem kigazdult cserzővargák, de még csak nem is kiérdemült állami tisztviselők. Polgári foglalkozásukra nézve koldusok, s mint ilyenek, nem susogó platánok árnyán fürdetik meg lelküket a múltak tündértavában, hanem a Gizella tér sarokkövén üldögélnek födetlen fővel. Először is, mert a koldusnak úgy illik, egyébként mert a kalapnak egyéb dolga is van, mint hogy a fejet takargassa: ő fogadja be a filléreket, a krajcárkákat, nadrággombokat, amikkel a jólelkű emberek betöltik az Úr parancsolatját.

A történeti igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Mátyáska és Mártonka a telet a Belvárosi templom porticusában szokták kihúzni, a Gizella téren csak nyaralnak. Amoda csak muszájból mennek, amikor a Jóistenke szabad szárnyra ereszti a telet, de emitt sokkal jobban szeretnek. Amott sötét is van, hűvös is, a konkurrencia is nagy, meg különösen sok a vénasszony, aki még akkor is pöröl, amikor imádkozik. Mindig morognak ezek az asszonykoldusok, azt vitatván a maguk nem éppen filozófiai nyelvén, hogy az ember-koldusoknak nincs létjogosultságuk. Ezért Mátyáska és Mártonka roppant szégyelli magát, és mihelyt egy kicsit engedelmesebb lesz az idő, azonnal kiveszik magukat a Gizella térre.

Itt jó melegen süt a nap, sok a járókelő és kicsike a konkurrencia. Csupán ketten vannak, de nem rongálják egymást, mert Mátyáska az ipartestület háza felé vett magának kvártélyt egy fagyalbokor töviben, Mártonka meg emerre a Balog-ház felé, a vad-ribizlik alatt. Mátyáska kacska-kezű, meg egy kicsit nagyot is hall, de Mártonka meg mindkét szemire vak. Tehát az ő képesítése mégiscsak különb, mint Mátyáskáé, őrajta hamarabb megesik az emberek szíve. Épp ezért ő a rosszabb helyet választotta magának, a túlsó oldalt, amerre kevesebben járnak, a forgalmasabb részt Mátyáskának hagyta. Ó, ha minden üzletember így tisztelné a méltányosság elvét, nem rozsdásodna úgy be a mennyország kilicse.

Mátyáska is tudja azonban, hogy mi a becsület, és ha ő felüle igyekszik valaki Mártonka felé, a világért sem hozakodna elő a maga nyomorúságával. Dehogy kéregetne ő az öreg pajtás kuncsaftjaitól, dehogy! Pedig olyan szívhez szóló, reszketős hangja van, hogy mindjárt megmozdul rá az ember zsebiben a krajcárka, mikor rákezdi:

Mennyeknek megnyi-i-lt ka-a-apuja,

Irgalmasságnak sze-e-ent a-a-anyja,

Ó Má-á-ária!

Ma különösképp jó napja volt. Mártonka a kocsizörgésen keresztül is ki tudta venni a vakok éles hallásával, hogy Mátyáska szüntelen énekel. Körülbelül azzal is tisztában volt, hogy ha ez csak délig így tart is, Mátyáskának holnap nemcsak cipócskára telik, hanem még egy pakli dohánykára is.

Szomorúan csörrentette meg a kalapját, de biz abban nem sok csörgött. Rosszul ment ma az ő üzlete nagyon. De azért a világért se irigykedett, ó, dehogy, csak egy kicsit elszomorodott.

Egyszerre csak elhallgatott Mátyáska kornyikálása. A vak ember fülelni kezdett, de csak semmit se hallott. Az emberek jöttek, mentek, fütyült már a déli vonat is, Mátyáska csak nem hallatszott.

-      A nyüstyit neki, mi lelhette az öreg cimborát? – tanakodott a vak ember, mikor egyszer csak nekitámad valaki:

-      Hej, vén Karafás, nem tudja kend, hogy ez nem ország útja, itt nem szabad koldulni? Mindjárt bekísérem kendet, ha nem hurcolkodik innen, vén égetnivaló.

A vak ember átérezte az egész hivatalos hatalom egész rettentőségit, azért csak csendesen opponált:

-      Ugyan az Isten szentelje meg magát, hiszen vagy húsz esztendeje mindig itt volt a placcom, mégse szólt érte senki se.

-      Hja, de most nagyurak gyönnek a városba, nem szabad az ilyen szemétnépnek mindenütt lábatlankodni. Mars no, menjék kend a pokol fenekére, még szépen van, mert mindjárt megmutatom, hány a nyolc.

A hivatalos ember elment, a vak pedig szöszmötélni kezdett maga körül. Összeszedte a motyóját, botját, kalapját, vizes üvegjét, mijét, a könnyek pedig hullottak világtalan szemébül.

-      Ilyen a szegény ember élete!

-      Ilyen ám, Márton – adta vissza a sóhajtást Mátyáska, aki éppen erre ért oda -, nekem is fölmondták a szállást. Én már a biztos úrnál is jártam, de azt mondták, hogy vigyen a fene, mert mindjárt becsukatnak. Gyön a király, azt mondták.

-      Hát osztán? – a szegény embert eldugják elüle, hogy csak csupa cifraságot lásson. Hát igazság ez, Mátyás?

-      Nem az, Márton, nem az, de hát most már mit csináljunk? – töprengett Mátyás, akit az eset szociálpolitikai oldala kevésbé látszott izgatni.

-      Mit-e – tüzeskedett a világtalan -, oda menünk a király elébe, oszt megmondjuk neki, hogy adassa vissza a házamat, amit a víz elvitt, oszt máig sem adták vissza.

-      Ó, öreg pajtás, nem köll már nekünk ház, csak akit az asztalos csinál. Hazaérünk mink már úgy is, hiszen tudod: hetven felé, hazafelé…

Erre már egészen kétségbeesett a vak ember.

-      No úgy is jó lesz. Nincs már nekünk helyünk ebben a városban. Hát gyerünk a Tiszának, ha elvette a házamat, vegyen el minket is. Úgyse igaz már az Isten se!

A másik megborzadva vetett keresztet magára a kacska kezeivel, aztán megfogta az indulatoskodó cimborája kezét:

-      Ja, Márton, Márton, elvette a gonosz az eszedet! Hát nem gondolsz arra, hogyha magad mulasztod ki magad a világból, nem temetnek a feleséged mellé? Márton, Márton, Márton!

A vak ember kigyulladt orcája egyszerre megfakult, hályogos szeme mozdulatlan meredt a levegőbe, mintha látna valakit, aki láthatatlan a látóknak.

Aztán megindult a két rongyos ember, s fényes délben zendült föl az ének a templom küszöbén:

Mennyeknek megnyi-i-lt ka-a-apuja,

Irgalmasságnak sze-e-ent a-a-anyja,

Ó Má-á-ária!