Slawomir Mrozek: A remény

Egy szép napon levelet kaptam. Nem volna ebben semmi különös, ha nem lett volna olyan furcsa tartalma, illetve, ha egyáltalán lett volna valami tartalma. Annak rendje szerint felszakítottam a borítékot, s fehér, érintetlen papírlapot találtam benne. Egy betű sem volt sem az egyik, sem a másik oldalán. A borítékon mindössze a címem egy ismert város postahivatalának bélyegzőjével. A feladót nem tüntették fel. Szórakozottság vagy idétlen tréfa?

Néhány nap múlva szakasztott ilyen küldeményem érkezett. – Ez talán mégse szórakozottság, inkább valami ostoba tréfa lesz – mondtam rossz szájízzel, miközben az üres levelet a papírkosárba hajítottam. Ám a megvetésnek, fölénynek és közömbösségnek e tüntető mozdulata mindjárt gyanús volt nékem. Kinek szólt? Hisz a levél feladója, a tréfa szerzője nem volt jelen, s nem lehetett e manifesztáció tanúja. A mozdulat tehát saját belső használatomra készült, úgy látszik, lelkem legmélyén nevetségesnek éreztem magam kíváncsiságom miatt, érzékenyen érintett, hogy rászedtek. Szégyelltem magam, hogy rá tudtak szedni.

Elhatároztam, hogy ezentúl nem bontom fel az ilyen leveleket. De honnan tudom, hogy ilyen-e, vagy csak közönséges levél, ha nem bontom fel? A legtöbb levél általában a megszokott, nem átlátszó borítékban érkezett.

„Majd felismerem a postabélyegzőről” – gondoltam.

Igen ám, de a leveleket egy meglehetősen nagy városban adták fel. Az is elképzelhető, hogy valaki, akinek valóban fontos közölnivalója van, onnan ír. Enyhén szólva, oktalanság lenne egy bolond miatt megszakítani a kapcsolatot a külvilággal.

Ezután még három üres papírlapot kaptam. Mindannyiszor ugyanazt a megszégyenítő csalódást éreztem. Valamennyien ismerjük azt az örömöt, amikor a levélhordó kezéből átvesszük a még ismeretlen, de minden ember közül egyedül nekünk szánt küldeményt. Úgy rémlett, mintha valaki elhatározta volna, hogy brutálisan leszoktat a kíváncsiságról és várakozásról, s ezzel megfoszt az élet értelmétől, egyszóval megöl, látszólag életben hagyva, hogy elkerülje a nyomozást és a büntetést.

Dühömben megragadtam az első alkalmat, s leutaztam abba a bizonyos városba. Titokban arra számítottam, hogy talán ismerősökkel akadok össze, akik magatartásukkal, önkéntelen arckifejezésükkel, mozdulataikkal vagy szavaikkal elárulják magukat, és beismerik, ők küldözgetik a zaklató leveleket. Senkinek sem említve a dolgot, megvalósítottam szándékomat.

Alighogy befutott a vonat, már a pályaudvaron gyanakodva fürkésztem a peront, mintha a nem feltétlenül e város lakosaiból összeverődött utasok tömegében felfedezhetném üldözőmet. Mikor a szállodában a bejelentkezéssel kapcsolatos formaságokat intéztem, a portás, amint meghallotta a nevem, így szólt:”Van itt valami az ön számára” – s ezzel az egyik rekeszből előhúzott egy levelet. Önkéntelenül is felbontottam, mert ki gondolta volna, hogy megint csak üres papírlap. Pedig az volt.

„Üldöznek” – gondoltam az első pillanatban. De a postabélyegző azt bizonyította, hogy a levelet már két nappal ezelőtt adták fel, sőt az is kiderült: a levél éppen abból a városból érkezett, melyet alig néhány órája hagytam el.

Ez semmi! Hisz a dátumot és a postabélyegzőt is meg lehet hamisítani. De honnan tudták, hogy ide utazom? A portás azt állította, a levél már tegnap óta vár rám. Nem küldték vissza, abban a hiszemben, hogy ismerem a feladót, s magam közöltem vele a szálloda címét, ahol megszállok. Egyébként sem ismerték a feladót.

A portás is összejátszhatott velük. Ilyen bonyolult mesterkedés végrehajtásához nem egy, hanem jó néhány személyre volt szükség. Tréfáról szó sem lehetett. Túlságosan sok erőfeszítésbe és munkába került. Nem tréfa, de akkor mi?

Aznap éjjel a vonaton, mely visszafelé robogott velem, de még a következő napokon is egyre e rejtély megoldásán törtem a fejem. A következőképpen okoskodtam: ha nem tréfa, akkor annak a lehetősége is elesik, hogy a levél semmit se jelent, hogy önmagában való eszköz, és minden különösebb szándék nélkül íródott. Tehát vissza kell térni ahhoz a feltevéshez, hogy minden üres papírdarab eredetileg valami egyéni mondanivalót tartogatott a számomra, mindegyik mást. Láthatatlan írású tinta! Titkos írás, ami csak a megfelelő vegyszerek hatására válik olvashatóvá! Felpattantam. A laboratóriumi vizsgálatok minden kétséget kizáróan bebizonyították: valamennyi csak üres papírlap volt, semmi egyéb.

És mégis, kell hogy valami rejtett tartalmuk legyen! Ha már csődöt mondott szó szerinti megfejtésükre irányuló próbálkozásom, akkor feladójuk pszichológiája, lelki indítékai felől kell megközelíteni a kérdést.

Félénk szerelmi vallomás? Hát persze! A vallomás kényszerétől űzve, de szemérme által fékentartva, valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az érzelem és illem közt létrejött kompromisszum in bianco formát öntött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett. Vettem magamnak egy új nyakkendőt, s két napon át dudorászva borotválkoztam. Valami elnéző, zavarral és derűvel vegyes jóindulattal gondoltam az ismeretlenre. – Szegény kicsike… - mondogattam magamban ravasz, gyámkodó mosollyal – félénk s egyben szenvedélyes, mily elragadó!

„Kicsike” – tűnődtem magamban. Nem, ha valaki ilyen eszközökkel, tán egy egész apparátussal rendelkezik, igazán nem illethető ezzel a szóval. Valami nagyvilági, nemzetközi síkon mozgó dáma! Annál szokatlanabb dolog! Mily hatalmas lehet az érzés, mely még ezt a rendkívüli nőt is feldúlja, és intézeti növendékké változtatja. Kamásnit is kéne venni!

Ez az örömteli hangulat fokozatosan szertefoszlott, és végképp eltűnt, amint egyre újabb meg újabb üres lapok érkeztek. Kissé sokáig tartott ez a flört ahhoz, hogy az ember ne gondoljon arra, hátha nem is szívügyről van szó. Még a legszégyenlősebb bakfis is csak egy, legfeljebb két ilyen lapot küld imádottjának, s képtelen megállni, hogy a második vagy harmadik levélben ne kevésbé homályosan fejezze ki magát. S hirtelen, sajnos, egészen más gondolat ötlött fel bennem.

Zsarolás! A feladó váltságdíjat követel tőlem. Már maga a tény, hogy üres papírlapokat használ, ravaszságát, álnokságát és óvatosságát bizonyítja. Nem volt ez holmi primitív, otromba fenyegetés, mint teszem azt:”Amennyiben ilyen meg ilyen összeget nem helyez letétbe itt meg itt, akkor…” Úgy látszik, valami dörzsölt gengszterrel akadtam össze, akit nem oly könnyű lépre csalni. Jó közérzetemnek egy csapásra vége szakadt.

Éjszakánként eltorlaszoltam az ajtót. Míg aztán rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy saját agyrémem áldozata lettem, s ha nem veszem elő a jobbik eszemet, s nem teszem meg a szükséges lépéseket, ki tudja, még miféle jelentőséget tulajdonítok a néma leveleknek.

Egy időre mindenesetre meg kell szabadulnom tőlük. Ó, ha a legközelebbi üres levélben legalább azt írnák:”Te ganéj!” – tüstént jobban érezném magam. Még a szidalmakat is inkább elviselném, mert legalább artikuláltak. Ezek a levelek semmit se mondtak, de lényegüknél fogva olyasvalaminek elfogadására köteleztek, amit képtelen voltam megérteni. Mert hisz volt bennük valami üzenet, talán utasítás vagy felszólítás, hátha akartak, követeltek, kértek tőlem valamit, én pedig nem teljesíthetem, s ezért bűnösnek éreztem magam. Ez a korlátlan kötelezettség, parancs nélküli kényszer – meglehetősen fárasztó.

Éppen ezért örömmel fogadtam el a meghívást az ország egyik legtávolabbi zugában, a nagy mocsarak kellős közepén rendezendő vadkacsavadászatra. Ezen a hatalmas, egész vajdasággal felérő területen csak csónakon lehetett közlekedni. Kedvemre való volt ez a fizikai fáradtsággal és sok izgalommal járó élet, valamint a postahivatalok teljes hiánya.

Egy kis szigeten ültünk lesben, már alkonyodott. Felettünk vízimadár csapat húzott el. Vezetőnk, az állatok szokásainak kitűnő ismerője, az eget fürkészte, szemét tenyerével védve a fénytől.

-      Különös – mondta végül is. – A fejemet tenném rá, hogy az utolsó előtti, amott balra nem vadkacsa.

Majd kinéztem a szemem, de hogyan vehettem volna fel a versenyt a vadász sasszemével. Megragadtam a látcsövet, és a madarakra irányítottam. A bal oldali utolsó előtti helyen postagalamb repült.

Habozás nélkül előrántottam a vadászpuskám, s minden képességemet összeszedve, elsütöttem. A galamb kiesett a rajból s tehetetlenül keringve beleveszett a tó vizébe, jókora távolságra a kis szigettől. A megriadt vadkacsák irányt változtattak, s eltűntek a látóhatár mögött. Vadásztársaim hangosan átkoztak, hisz elhamarkodott lövésemmel egész vadászatukat tönkretettem.

Már a nap is lement, mikor a part mentén valami csobbanás hangzott fel, a nád hullámzani kezdett, s előbukkant az én derék vizslám, szájában az elejtett madárral. Önkéntelenül is a csónak felé hátráltam.

-      Hé, ez neked szól! – kiáltoztak felém társaim, kezükben világoskék borítékot lobogtatva. Viaszosvászon zacskó védte a nedvességtől.

Úgy tettem, mintha egymagamban akarnám elolvasni a levelet, és egészen a part szélére húzódtam. Semmi kétség, ugyanaz a boríték. Túlságosan jól ismertem a jellegzetes kézírást, hogysem sokáig áltathattam volna magam. Anélkül, hogy felbontottam volna, apró cafatokra téptem, és a nád közé szórtam.

Már majdnem teljesen besötétedett. A felszított tűz köré telepedtünk.

-      Fontos üzenet? – kérdezték a többiek.

-      Nem, dehogy – vágtam rá, és hirtelen rádöbbentem, hogy voltaképpen nem tudom, igazat mondok-e vagy sem. Fölugrottam és a partra futottam. Belegázoltam a vízbe, előbb derékig, majd nyakig merültem el benne, s lázasan kutattam át a nádat. Késő. Mind sötétebb lett, a papírdarabkák eláztak, s a tó fenekére süllyedtek. A víz lomha árja szétszórta őket a tóban, és a vízinövények gyökerei közé sodorta.

Talán nem is volt a levélben semmi, biztosan nem. Miért is lett volna éppen most?

Nem volt benne semmi.

De ha mégis?...

/Ford.: Gimes Romána/