Mezők feketén ravataloskodnak,
megfojtott kormos fáklyák a jegenyék,
börtönükben imát mormolnak a folyók.
Tél! Tél!
Éjszaka.
Kövérre hízott zivatarok settenkednek
az égen,
de a felhők közül nyitott szemekkel
kibámészkodnak
a csillagok.
És lenn a domináló feketéből is:
fölkuncognak a fehér házak
és a sápadt, karcsú tornyok
fölintenek.
CSÖNDESSÉG!
CSÖNDESSÉG!
CSÖNDESSÉG!
Csak a kakaskukorékolások,
csak a tömbös hegyek,
csak a rétek,
csak az erdők,
csak az állatok,
csak az EMBEREK
ZOKOGNAK,
mert bennük égő sebeket ordít fel a
Tavasz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése