Nem tudom elmondani néktek
a hirtelen gyönyörüséget,
hogy mily áradó boldogság volt,
mikor kocsink csusszant s megállott
a tóparton, s a hűs időben
egyszerre ott termett előttem
a kék szőlőhegy és alatta
e virágbaborult barackfa.
Úgy éreztem ott, ahogy álltam,
hogy épp ez volt, amire vártam:
az én szavamat mondta ő ki,
az én virágom rajta nőtt ki.
A többi fa még dideregve
várt körül a késő melegre.
Ami bennük csak rejtve duzzadt,
izzó izgalmát a tavasznak
ő szitotta tüzes virággá.
Ő kiáltotta el világgá
forrón, édesen s egyszerűen,
mi ott feszült mindegyikükben.
Légy hű te is e tanusághoz,
költő, te is korán virágozz!
Szavadból, szóljon jóelőre
a jövendő csengő gyümölcse.
Ami a nép szivében él már,
ragyogd előre, mint a példát.
Ami most még csak rejtve érik,
segitsd végső teljesedésig.
Minek a szivekben s agyakban
csak első zsenge rügye pattan,
te már hajtsd ki teli virágát,
pusztíthatatlan igazságát.
Adj oly erőt, kedvet a harcra,
mint nekem adott e barackfa,
mely maga virágzott a tájon,
mégsem külön a többi fától:
de e távozó télutóban
a többieknél még mohóbban,
fúrta gyökereit a földbe,
még érzőbben a napra törve.
S nem törődve a fagyos szélben
kisértő gyilkoskarmu téllel,
gyökeréig benn állt a nyárban,
virágai szép mámorában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése