Google+ Followers

2015. június 5., péntek

William Wordsworth: Lucy


1

Átéltem egy nagy szenvedélyt,
most hadd meséljem el.
Aki szerelemhez nem ért,
bölcsebb, ha nem figyel.

Üdébbnek láttam kedvesem
a nyár rózsáinál,
hozzá mentem, míg fényesen
sütött a holdsugár.

A holdat néztem hosszasan
a tágas rét felett:
a drága ösvényen lovam
frissebben ügetett.

Most a gyümölcsöst hagytuk el,
lábunk alatt a domb.
Lucy kunyhójához közel
járt már a holdkorong.

Egy szép álom, melyért szivem,
természet, téged áld,
ringatott, míg tekintetem
a bukó holdon állt.

Lovam továbbnyargalt velem,
patáival dobolt,
s a kunyhó mögött hirtelen
eltűnt a telihold.

Mily kusza eszméket sugall
néha a szenvedély!
E pár szó tört ajkamra:"Jaj,
ha már Lucym nem él!"

2

Ember nem járta tájon élt,
ahol a Dove ered,
egy lány, kit senki sem dicsért,
s kevés szív szeretett.

Ibolya mohos szirt tövén,
hol alig látni meg!
Szép csillag, mely az ég ivén
magányosan remeg.

Csendben élt, s nem volt feltűnő
eltávozása sem:
de most halott: és ó, minő
különbség ez nekem!

3

Tengeren túl éltem, csupa
idegen arc között,
és vágyam akkor, Anglia,
végleg hozzád kötött!

Az a bús ábránd már nem él!
Nem hagylak el sosem,
sőt egyre forróbb szenvedély
köti hozzád szivem.

Ittmarasztalnak a hegyek,
szerelmem tanui:
angol tűznél melegedett,
s font rokkáján Lucy.

Fényben virult, éjbe borult
itt Lucy ligete:
és a te zöld meződre hullt
végső tekintete.

4

Fényben, záporban három évet
élt itt, majd így szólt a természet:
"Nem nyílott sohasem
szebb virág a szemem előtt:
tehát magamhoz veszem őt,
hogy hölgyemmé tegyem.

Fék s ösztönzés magam leszek
a kedvesemnek: szabja meg
bércen vagy sík mezőn,
tisztáson, fák közt, földön, égben,
hogy lobogjon-e, vagy kiégjen,
irányító erőm.

Mint fürge őz, fut a gyepen,
vagy szökell a meredeken
nyúló szirtekre fel:
lélegzik élő balzsamot,
s ha úgy kell, néma és halott:
nem érez, nem lehel.

Felhő alakjában lebeg,
hajladozik, mint a füzek,
s ha mennyköveivel
a vad vihar a tájra csap,
a gyöngéd-bájú lányalak
akkor sem tűnik el.

Lámpája a csillagsugár,
elrejtezett helyekre jár,
hallgatózik, mereng,
hol szeszélyes patak kering,
s a zsongó dallam bája mind
az ő arcán dereng.

Így fogom ékesíteni.
A szűz keble örömteli
érzésektől dagad.
Én Lucyt boldoggá teszem,
míg együtt élünk csöndesen
az árnyas fák alatt."

A szózat elhangzott, s vele
letellett Lucy ideje!
Meghalt, és most sivár
magányomat betölti holt
emlékével az, ami volt,
de nem lesz soha már.

5

Lelkem álom béklyózta le:
nem féltettem, hisz ő
átváltozott, s nem bír vele
a romboló idő.

Testében nincs erő, se vágy,
vak, néma és süket:
forog a földdel, mint a fák,
a sziklák és a kövek.

/Ford.: Kálnoky László/


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5